(csúnyacsizma)

sose volt még ennyire magányos.
alatta a nagy és sötét, alvó város.
bár sose volt még sehogy másképp se,
csak hullik valami nagy felé lefele, 

lángol körülötte az éjjel
és fáj minden levegővétel
és félelem. üresség. dallam.
ember egy sötétkék bakancsban. 

hallgatja a dalt. kicsit részeges,
de ő először hall bármilyen éneket.
aztán a félelem. felkapja egy széldarab,
és levágja a földre egy pillanat alatt.

 Lemegyek a konyhába. Ott üldögél, a tévében valami focimeccs vagy hasonló megy, az asztalra kipakolva néhány dolog a vacsihoz. Ő meg üldögél. Felcsillan a szeme, amikor belépek a konyhába. Már várt. Egy jó ideje.

 Nagy boldogan felém nyújt egy lapkasajtot. Nem szoktunk ilyet venni (én nem szeretem a sajtot, de az ilyen lapos, nejlonba tömörített izét nem is lehet szeretni), csak most a szendvicsek miatt van itthon. Meglehetősen nyomi, erre gondolok, és elveszem a sajtot.

 - Fel tudod bontani?

 - Heh?

 - Felbontod?

 - Ez egy… sajt.

 - Nem lehet felbontani!

 Rámutatok az egymás mellett, szabályos rendben sorakozó sötétzöld nyilacskákra. Direkt ezért rakták oda. Hogy ki lehessen nyitni. Magyarázok a nyilak irányáról meg arról, hogy mit nem lehet ezen érteni. De rossz felé mutatnak a nyilak. Már próbálta felkaparni, de nem jön.

 Már értem, miért néz ki a sajt úgy, mint egy rossz napokat látott saláta. Megfogom a fülecske megfelelő végét és megrántom a megfelelő irányba. És láss csodát! Örülök, hogy létezem.

Én: Jé, ott egy macska.
Zsófi: Mit eszik?
Én: Macskakaját.
Peti: Vagy kutyakaját.
Én: Kutyakaját?
Zsófi: Kutyakaját?
Peti: Most miért?
Zsófi: Jaj, ne! Most megijesztettem azzal, hogy megnéztem, mit eszik.
Én: És mit eszik?
Zsófi: Bocsi! Nyugodtan menj vissza enni!