Az utolsó előtti-előtti fizikaóra. Úgy érzem, megkövetel valamit… valami alig feltűnő, bolygórengető izét a galaxisban, az bőven elég. Csak apró megemlékezés.

 Kockás füzet. Hetedik óta vajon hány kockás (bocsánat, négyzetrácsos) füzettel próbáltam elhitetni, hogy ő valójában FIZIKFÜZET, csupa nagybetűvel? Kezdtedben gyönyörű, színes, precíz jegyzeteket terveztem… nem tudom mikor adtam fel. A fizikafüzetek szép lassan egybeolvadtak a kémia-, aztán a matekfüzetekkel is.

 Majd előveszem egy nap, és nosztalgiázom. A szenvedésemen. Azokon a szép órákon, amiken pihenni, aludni, alkotni, álmodozni, olvasni, angolházit írni lehetett. Mert valójában szép órák voltak. A maga módján még a derült-égből-fizikatézé is szép volt valahogy. Kétségbeesett vihogás - semmit sem tudok. Az egész padsor A csoport, hoppá, Tóni pedig félretolja az üres lapot, és kémiát tanul. Fruzsi másol Tündiről. Másolok Fruzsiról. Térdemen nyitott tankönyv, de… reménytelen.

 Szegény Bubu, annyira szoktam sajnálni, mikor még beszél, mi pedig már a lépcsőn vágtatunk lefelé, dübögve, hogy az egész suli beleremeg, a másodikról a földszintre, csak sorban állni ne kelljen. Ma le se megyek. Elszomorít a gondolat, hogy vége valaminek, és elszomorítanak (ilyen szó létezik, buta helyesírás-ellenőrző) a sablonos közhelyek, a csúnya betűk, a kék kockák, a fizika… még néhány nap.

„Mit tanácsol, melyik képletet tanuljuk meg? Melyiknek vesszük a legnagyobb hasznát az életben?”
(köszönjük, Attila)

Kritika.

Az utolsó fizika.

Vége, ennyi,

Nem jut eszembe semmi.

Emberek.

Az óra már nem ketyeg.

Vége, keserű vigyor:

Ezt már annyiszor -

Nincsen több betű, se szavak;

Ebből már semmi, semmi nem marad.

Fizika drága, ég veled:

Köztünk már soha, semmi nem lehet.

Leírtam annyiszor;

Emlékül: egy vigyor.

Az óra újra ketyeg.

Emberek.

Nem jut eszembe semmi,

Vége van, ennyi.

Az utolsó fizika:

Önkritika.

Tudom, ez értelmetlen, még csak nem is szép, de nem érdekel.
Életem utolsó fizikaórája, és mondjon bárki, amit akar, igenis megrázó élmény volt.