Eszembe jutott, mit fogok írni. Így kezdődött: Az ég kék, én fekszem a hátamon, Peti meg mellettem ugrál. Aztán rájöttem, hogy ez így talán egy kicsit félelmetes. (Mégis, mit csinál Peti?)
 Márpedig az ég tényleg kék volt. Nem az a gyönyörű, tiszta nyári égkékszínű kék, hanem olyan ’aha, lassan itt a tavasz, végre hajlandó volt elvánszorogni idáig, végre felvehettem a kedvenc cipőmet és végre az ég is kék egy csöppet’ kék. Zsófi trambulinjának közepén fekszem a hátamon, Peti meg ott ugrál mellettem. Csak egyszer esett majdnem rám. Én meg pattogok, és nevetek, bámulom a kék eget, a copfom kibomlik, a hajam meg feltöltődik elektromossággal, aminek van valami furcsa fizikai magyarázata, de persze amikor a hátán fekve ugrál egy trambulinon, az ember nem gondol a fizikára. Peti elesik, talán mert elfáradt, vagy talán csak mert miért ne eshetne el az ember egy trambulinon, én meg megbököm. Mintha hallanám a szikrát, ahogy megrázom őt. Hehe.