Az utolsó előtti-előtti fizikaóra. Úgy érzem, megkövetel valamit… valami alig feltűnő, bolygórengető izét a galaxisban, az bőven elég. Csak apró megemlékezés.

 Kockás füzet. Hetedik óta vajon hány kockás (bocsánat, négyzetrácsos) füzettel próbáltam elhitetni, hogy ő valójában FIZIKFÜZET, csupa nagybetűvel? Kezdtedben gyönyörű, színes, precíz jegyzeteket terveztem… nem tudom mikor adtam fel. A fizikafüzetek szép lassan egybeolvadtak a kémia-, aztán a matekfüzetekkel is.

 Majd előveszem egy nap, és nosztalgiázom. A szenvedésemen. Azokon a szép órákon, amiken pihenni, aludni, alkotni, álmodozni, olvasni, angolházit írni lehetett. Mert valójában szép órák voltak. A maga módján még a derült-égből-fizikatézé is szép volt valahogy. Kétségbeesett vihogás - semmit sem tudok. Az egész padsor A csoport, hoppá, Tóni pedig félretolja az üres lapot, és kémiát tanul. Fruzsi másol Tündiről. Másolok Fruzsiról. Térdemen nyitott tankönyv, de… reménytelen.

 Szegény Bubu, annyira szoktam sajnálni, mikor még beszél, mi pedig már a lépcsőn vágtatunk lefelé, dübögve, hogy az egész suli beleremeg, a másodikról a földszintre, csak sorban állni ne kelljen. Ma le se megyek. Elszomorít a gondolat, hogy vége valaminek, és elszomorítanak (ilyen szó létezik, buta helyesírás-ellenőrző) a sablonos közhelyek, a csúnya betűk, a kék kockák, a fizika… még néhány nap.

„Mit tanácsol, melyik képletet tanuljuk meg? Melyiknek vesszük a legnagyobb hasznát az életben?”
(köszönjük, Attila)

Kritika.

Az utolsó fizika.

Vége, ennyi,

Nem jut eszembe semmi.

Emberek.

Az óra már nem ketyeg.

Vége, keserű vigyor:

Ezt már annyiszor -

Nincsen több betű, se szavak;

Ebből már semmi, semmi nem marad.

Fizika drága, ég veled:

Köztünk már soha, semmi nem lehet.

Leírtam annyiszor;

Emlékül: egy vigyor.

Az óra újra ketyeg.

Emberek.

Nem jut eszembe semmi,

Vége van, ennyi.

Az utolsó fizika:

Önkritika.

Tudom, ez értelmetlen, még csak nem is szép, de nem érdekel.
Életem utolsó fizikaórája, és mondjon bárki, amit akar, igenis megrázó élmény volt. 

 Kezd unalmas témává válni, de... nem.
 Számomra unalmas témává úgy szeptemberben vált. Valamikor hetedikben. De ma jöttem rá, hogy hiányozni fog. Nehéz leírni/kimondani/rágondolni, de akkor is. Majdnem mindenért. Úgyhogy túléljük a holnapot, aztán próbáljuk kiélvezni a hátralévő fizikaórákat :) Egy kis semmittevéssel, kábult unalommal, félálomban. Kakaó nélkül.

Krikszek. Krakszok.
Ásító arcok.
Csütörtöktelen
nap, fizikaterem. 

Álom. Hatalmas adag.
Süt kint a sárga nap.
Csendmámorban
az óra vége a távolban.

 Ezen gondolkozom, miközben az utolsó előtti padsorban ülök a fizikateremben, alig látok el a tábláig, és éppen dolgozatot írnánk, ha nem ígérjük meg, hogy szép csendben maradunk, nem foglalkozunk semmi mással és végigfeleljük az egész órát. Végül is, egy fizikadoga helyett szinte bármit. Süt a nap, talán az első igazán tavaszi nap van. Vagy a második. Békés és nyugodt, hétvége előtt, duplalyukassal, kókuszgolyóval, és végül egy fizikatézé sem rontotta el. Tehát itt az ideje, hogy úgy tegyünk, mintha nem is mi lennénk azok, és szórakozzunk egy kicsit. Legyünk három évesek, csak ne igyunk kakaót. És kezd valami nagyon furcsa dolog történni, úgyhogy inkább csak további szép napot, és ültessetek citromfát! :)

Volt egyszer egy szép orosz lány

de megette egy oroszlán

akkor tizenhárom hétre

börtönbe vetették érte

de a börtönőrbe harapott

így három évre maradt ott

verekedett a tevével

gazdagabb lett egy tévével

kifosztott egy gazdag bankot

Egyiptomból csórt egy ankh-ot,

megőrült és beteg is lett

három napig evett islert,

megszökött majd visszavitték

kétszer halottnak is hitték

és megtanult zongorázni

esőben sörényig ázni

áriázni, pálinkázni,

pecázni és túlórázni,

kocsikázni, barkochbázni,

hajókázni, hahotázni

bár több társát fel nem falta

a börtönt most már le nem hagyja: 

feltámad az orosz lány

mire szabad az oroszlán

 11 óra 59 perc volt, amikor a téren kialudtak a fények, feltámadt a szél, szétfújta a szép kupacba rendezett őszi faleveleket, és még mindig nem volt éjfél, amikor az eső szakadni kezdett. Igazán teátrális pillanat lehetett volna.
 A két csuklyás mókus lemászott a villanyoszlopról, ahol addig rejtőzködtek. Egyikük egyenesen felszaladt az óratoronyba, és azonnal szörnyet is halt, amikor fejbe verte az éjfélkor megkonduló harang.
 Így a tér figyelme a másik mókusra terelődött. Végigszaladt a macskaköveken szökőkút felé, és szándéka akkor sem lankadt, amikor meghúzta bokáját egy rosszabb lépésnél. Felugrott a fehér kőből faragott peremre és egy pillanatig elnézte magát a víztükörben. Megigazgatta frufruját és végigsimított kicsit összekócolódott farkán, majd belepottyant a vízbe, és megfulladt. A tér kihalt volt, hallgatott és mindent megjegyzett. 

***
(csillagok)

 Amikor a kéz rácsapott a villanykapcsolóra, a lámpa felhúzta az orrát, sértetten elfordult és csakazértse kapcsolódott fel. A kéz erre elcsodálkozott és újra a kapcsolóra nehezedett, ezúttal valamivel finomabban. Előbb le, aztán vissza. Semmi. A lámpa karba tett kézzel duzzogott.
 Az ablak ekkor jutott döntésre, a lámpa oldalára állt és becsapódott. A kéz hangosan káromkodott.
 A láb belerúgott a falba, ami ijedten, tettének elviselhetetlen súlya alatt szégyenkezve húzódott odébb.
 A kéz követte a kezet. A láb fájt, a lámpa duzzogott, az ablak gonoszul kacagott, a fal sírva fakadt. És ekkor több millió, ettől teljesen független esemény hatására vége lett a világnak. A kéz, a láb, a lámpa, a fal, az ablak - nyugodjanak békében. 

a falióra szerint még
hátravan négy
perc az órából
minek alkalmából
hallucinálni kéne
egy almás lepényre
és összefirkáltam a padot
mire becsavarodott
de kár volt erre pazarolnom
a kék tintapatronom

és a teremben a föld
csúnya halványzöld
mint bizonyos nézetben
az életem
az eső meg bekopogott
az ablakon, holott
senki idebenn
nem látta szívesen

és három megawatt
az idő mely megakadt
és azóta a helyes utat
kutatva részegen mulat
velünk már nem törődik 

inkább megtöbbszöröződik