akkor is titok, ha csak én tudom,
és ha nem lesz vége soha,
csak mennek a lapok a futószalagon,
és kétszer, majd megint,
fehérek, mint a hóember odakint
és értelmetlen szavak
a szomszéd bácsi, amint lapátolja a havat
én meg állok az ablakban
és bámulom, ahogy a lapát
végigszánt
a jéghideg betonon odalent,
ahol minden fehér, csak a fekete táj
végtelen ívén sétálnak hóemberek 

de kezem a fülemre szorítva, és már nem fáj

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.