Nem tudom, milyen érzés megőrülni, de valószínűleg hasonlít egy kémiaórához. 

Hirtelen, a semmiből, egy olyan érzés tört rám, amivel nem tudtam mit kezdeni. A számomra értelmetlen szavak úgy úsztak felém, mint a halak. Legalábbis valamiért akkor ez jutott eszembe. Pontosabban: tisztán hallottam őket, mégis, mintha egy másik dimenzióból szóltak volna.

 Akkor még csak unatkoztam. Aztán - aztán jött az érzés. A könyvemet a táskámba rejtettem, mert a tanárnő pont arra sétált. De az érzésnek ehhez semmi köze nem volt. Elvigyorodtam, és gyorsan a másik irányba fordultam, mert akkor éppen nem történt semmi humoros / nevetséges / szórakoztató dolog. És akkor hirtelen - kitört belőlem a nevetés. Nem az a jófajta nevetés volt, hanem elkeseredett, csalódott, dühös, értetlen, fáradt, felháborodott nevetés. A padra hajoltam, a homlokomat a hűvös fához szorítottam, és nevettem. És közben ott volt az érzés, amit lehetetlen megnevezni. És a kérdés, amire elehetetlen felelni. Miért?

 Hirtelen múlt el. Vigyorogtam még párat, lemásoltam a tábláról néhány H és C és N betűt, meg a vonalakat, amik összekötötték őket. Fáztam. Aztán melegem lett. Álmos lettem. Aztán elmúlt.

Minden elmúlt. Egyedül maradtam. Egyedül, örökre, érzések nélkül. Csak én a kérdések: Miért? Miért?! Megőrültem volna?

 Végül is, ez egy kémiaóra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.