Ez valamikor hajnali hat körül keletkezett, miután felébredtem egy igen különös álomból. A hátamon feküdtem - mármint álmomban - pedig aludni a hátamon még sosem voltam képes. A szemem csukva volt, mégis tudtam, hogy egy hatalmas, fehérre festett teremben vagyunk, aminek falai annyira messze vannak, hogy nem is lehet látni őket. A terem közepén egy hófehér ágy, azon feküdtem, ujjaim összekulcsolva a hasamon, körülöttem fekete köpenyes emberek álltak, halkan suttogtak. Az elején olyan volt, mint egy tömött terem, ahol mindenki túl halkan beszélget ahhoz, hogy értsem, amit mondanak... aztán egyre nyomasztóbb lett, kezdtem azt hinni, az emberek rólam, vagy hozzám beszélnek, hogy rossz, félelmetes dolgokat mondanak, bántani akarnak engem... egyre hangosabban suttogtak, és bár a szemem még mindig csukva volt, láttam, hogy meg se mozdulnak, mégis egyre közelebb érnek hozzám...aztán felébredtem. 

 Szavak

Egy hatalmas, végtelen terem.
Hófehér falak.
Nem maradt semmi sem velem
Csak a szavak, a szavak, a szavak.

Félek.
Hová lettek a fények?
Mi történik most velem,
Mi ez a hófehér terem?

Felébredni nem merek.
A szemem le van hunyva.
Körülöttem emberek,
Arcukon fekete csuklya.

Félek.
Ezek az emberek engem néznek.
Csak suttognak halkan,
Ott, a végtelen, fehér falban.

Én fekszem a hátamon,
És hirtelen semmi más nem marad
Csak én a hófehér ágyamon
Meg a szavak, a szavak, a szavak. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.