Mini-könyvklub 4, szabadon választott sci-fi vagy disztópia

Nem volt ötletem, úgyhogy egyszerűen csak rákerestem molyon a saját könyveim között a sci-fi, majd a disztópia címkékre, és egyszerűen azt választottam, amihez épp a legtöbb kedvet éreztem. A Scart még novemberben vettem, másodiknak egy másik könyv mellé, hogy ne kelljen postaköltséget fizetni (c-c-c).

A történet a jövőben játszódik, valamikor a negyedik évezred vége felé, és négy főbb szereplőt követünk: Scart, Artúrt, Lucyt és Dont, de fontos szerep jut még például Chesternek, a trónörökösnek, vagy épp a… Valaminek.

Scar ​​körül sok a titok.
Titok a vallása, mert kereszténynek született egy olyan világban, ahol a kalózok megnyúzzák, a császáriak pedig agyonlövik a hívőket. Titok, hogy szerelmes Artúrba. Titok az álma, amit követve navigátornak áll.

Artúr körül sok a halál.
Előbb azt hiszi, Scar meghalt, kétségbeesésében csatlakozik egy keresztény csempészhajóhoz, és az űrben bolyongva egyre mélyebben megismeri a sötétséget. Mikor úgy érzi, minden kegyetlenséget megtapasztalt, megtudja, hogy Scar nem halt meg. Hanem áruló lett.

Don körül nagy a csend.
A renegát mentál önkéntes száműzetéséből figyeli a világ eseményeit, ám az ijesztő dolgokról nem beszélhet senkinek. Hallgatása mögött más is lapul: egy titok, és egy régi, fájó szerelem emléke.

Lucy körül nagy a rend.
Don egykori társa majdnem hibátlan. A világegyetem egynyolcadának ura, aki a végső tökéletességet keresi, gyűlöli az érzelmeket és a vércseppek gömbjében lapuló π számot. Könyörtelenül kiiktatja mindazt, ami nem illik a társadalom rendjébe.

Ők négyen furcsa események sodrában találják magukat. Fogalmuk sincs, ki vagy mi mozgatja a szálakat.
Lehet, hogy pusztán játékszerek Isten és a Gonosz kezében?
Létezik egyáltalán szabad akarat?
A szerelem, melyet elpusztítottál magadban, pislákolhat-e még a másikban?
Egyvalaki sejti csupán, hogy ők négyen alkotják a tengelyt, melyen megfordul az emberiség sorsa.

Emlékszel? Évekig vitáztunk,
szenvedélyesen, vakon.
Isten a lábát lógázta közben
a közeli padon.

/Ajánlás/

Először nagyon lassan haladtam vele; végül összesen húsz napig olvastam, amiből az első tizenkilenc volt mondjuk az első százhúsz oldal, az utolsó meg a maradék négyszáz. Ennek az egyik oka az, hogy iszonyúan elrepült az augusztus, és kicsit későn jöttem rá, hogy ilyen tempóban nehéz lesz időben befejezni (nem is fejeztem), a másik viszont az, hogy nem is igazán tetszett annyira az elején.

Jó ötven oldal telt el úgy, hogy nagyjából semmit nem értettem, és amikor végre kezdtem azt hinni, hogy na most már tudom, mi történik, akkor hirtelen kiderült még egy csomó részlet, ami már megint csak teljesen összezavart. Kíváncsi voltam a történetre, az fel se merült bennem, hogy ne folytassam, de annyira nem is fogott meg, hogy állandóan olvasni akarjam.

Viszont volt célja a sok felvezetésnek, különben a maradék négyszáz oldalból se érthettünk volna semmit. Bár lassan, de idővel azért összeálltak a részletek, és egy nagyon gondosan felépített hátteret kaptunk a történethez. Volt, amiről én feleslegesnek soknak éreztem az infókat, míg másról túlságosan kevésnek, de ez nem volt kifejezetten zavaró, és ami a lényeg, hogy egyedi volt, élvezhető, és egy idő után otthonosan bele tudtam élni magam.

A szereplők között egyaránt vannak emberek és mentálok (telepatikus képességekkel rendelkező humanoid faj) na meg a Valamik. Én egyértelműen a mentálokat találtam izgalmasabbnak, de a maga módján mindenki érdekes és egyedi volt, és mindenkiben akadt valami, amivel könnyen azonosulni lehet.
Najó, kivéve Artúrt. Artúr… csak úgy ott volt még.

Romantikus szál is volt a történetben, de (nagy… meglepetésemre? örömömre?) nem kapott központi szerepet. A maga módján fontos volt, befolyásolta a szereplők döntéseit, tetteiket, de mégsem ekörül forgott minden.

És bár nem az a fajta könyv volt, amit az első sortól imádok, és nem volt semmi fordulópont, ahol hirtelen beleszerettem, de ahogy haladtam a történettel, szép lassan mégis egészen magával ragadott. Még mindig nem lettem szerelmes belé, de azért nagyon élveztem. Izgalmas volt, humoros (csak finoman, nem olyan felnevetősen), a cselekmény pedig szövevényes és jól felépített (még akkor is, ha számomra már majdnem súrolta a túl bonyolult határát). Még egészen a vége felé is derültek ki újabb és újabb meglepetések.

– Rosszul van, mentál? – kérdezte Kelly is. Lucy mogorván felelt.
– Nincs, csak máshol jár. Egyszer beszélni akart egy fával, hatvankét óra alatt az „üdv”-ig jutottak, aztán az oktatók kihozták a félkómás állapotból. Föl volt háborodva.

Viszont volt még valami, ami zavart néha: alapvetően tetszett a stílusa, kellemes volt olvasni, de néha volt egy-két mondat, ami teljesen kizökkentett. Csak példának egy:

"Megkóstolta a borsófőzeléket, és udvariasan fegyelmezte az arcát, borzalmas íze volt."

Nem tudom, hogy véletlen-e vagy szándékos, vagy eleve lehet, hogy csak én akadok fel ilyesmiken, de nagyon sok mondatnál éreztem úgy, hogy nagyon-nagyon kéne bele egy kötőszó még, vagy mint a fenti idézetnél, egy kettőspont vagy pontosvessző legalább. Nem volt folyamatosan zavaró, de újra és újra felbukkant egy-egy hasonló mondat, és bár az elején még elnéztem, de idő után már eléggé zavart.

És a vallás. Nem tudom, miért hagytam a végére, mert lényegében az egyik legmeghatározóbb eleme a könyvnek. Szerepel a címkék között és a fülszövegben is, szóval tudtam róla, aztán mégis meglepett, hogy ennyire a középpontba került - hisz a végén még ördögűzés is volt!

Szerintem nem is nagyon olvastam még olyan könyvet, amiben a hit ekkora szerepet kapott volna (valószínűleg amúgy szándékosan), legalábbis nem olyat, amiben nem valami fantasyvilág saját hite volt. Nem vagyok vallásos, de valamiért ezt egész ijesztőnek találtam, és nagyon bátornak azt, aki ilyen témáról írni mer.

A Scar világában a vallások a 3666-os Vallásháború óta be vannak tiltva. Scar és Artúr a kereszténység „központi” bolygóján élnek, ahol a közösségük titokban gyakorolhatja a vallást. A hit mindkettejük számára fontos kérdés, és nagyon érdekes, hogy a történet és az átélt „kalandok” során hogyan változik a világnézetük.

 Amíg nem volt annyira központi téma, addig az égvilágon semmi bajom nem volt ezzel a szállal. Aranyos volt Scar és Isten kapcsolata, és szórakoztató, ahogy Don nem értett belőle semmit (meg ott volt még Artúr is persze). Érdekes volt a Valami, az entitások, meg minden, ahogy nyomozgattak utánuk.

Aztán kezdett egyre fontosabbá válni, és talán az egyetlen, ami nem tetszett, az egyszerűen csak annyi, hogy túl sokat beszéltek róla. Néha már-már túlságosan didaktikusnak tűnt, máskor meg annyi megválaszolatlan kérdést tett fel, hogy követni is alig lehetett (bár igaz, hogy jobban tetszenek megválaszolatlanul). És Isten egy isten, vagy csak egy magasabb rendű faj?

Ez nem negatívum, csak el nem tudom képzelni, hogy hogyan fog ez a szál lezárulni, és nagyon remélem, hogy nem lesz belőle valami nagyon furcsa a végére.

Sci-fi vagy fantasy?

Amikor megírtam Vegazusnak, hogy ezt választom augusztusra, a válaszában felmerült, hogy vajon lehet-e egy könyv sci-fi és fantasy egyszerre (mint a Scar a molyos címkéi alapján).

Alapvetően nem olvasok sok sci-fit, és sose foglalkoztam azzal igazán, hogy pontosan mi tesz egy könyvet/filmet/akármit sci-fivé/fantasyvé/akármivé. Számomra nagyjából annyi volt a döntő, hogy ha az űrhajó üzemanyaggal repül és a lehetetlennek tűnő dolgokról el tudjuk képzelni, hogy valahogyan lehetőek lesznek, akkor az sci-fi; ha viszont varázslattal repül, a lehetetlen dolgok meg öröke lehetetlenek maradnak, akkor fantasy.
Nem mintha olvastam volna egyetlen könyvet is, ahol az űrhajó varázslattal repülne, de ha így történne, akkor azt minden bizonnyal fantasynek könyvelném el.
ÉS persze iszonyúan sokat lehetne még vitatkozni arról, hogy mitől képzeljük azt valamiről, hogy lehető lesz, másról meg azt, hogy örökké lehetetlen marad.

És a Scar? Van távoli jövő, sok bolygó, űrhajók, némi tudományos magyarázat; faj, amely ha annyira nem is idegen, de azért más, mint az emberek… és a főszereplő csodálkozik, hogyha a többiek nem hallják Istent, akkor ők vajon kivel beszélgetnek ima közben? Számomra ez az a pont, ami nem illik bele az általam sci-finek tartott műfajba - ugyanakkor nem is tipikus fantasy-vonás.Úgyhogy azt mondanám, hogy a Scar majdnem sci-fi. Olyan sci-fi-szerűség. Viszont ha muszáj választani egyet a kettő közül, akkor sokkal inkább sci-fi.

De miért lenne muszáj?

Ami azt illeti, ha nincs ott a fantasy címke, engem az űrhajók már önmagukban meggyőznek arról, hogy ez egy sci-fi, és kész, nem is gondolkozok rajta tovább. Hogy miért? Mert nem gondolom, hogy ha valaki ír valamit, akkor mindenképpen annak a műfajnak a szabályaihoz kéne tartania magát, és szerintem azért is ennyire nehéz elhatárolni egymástól ezt a két műfajt, mert sok író nem is teszi; és mivel eleve nagyon sok közös elemük van, nagyon könnyen összefolynak a különböző alkotásokban.

 Aztán persze ha nevezni akarjuk valaminek, még mindig nevezhetjük mondjuk science fantasynek, már csak azért is, mert tök jól hangzik.

(A képet csak a kép miatt kerestem, de amúgy egy tök érdekes cikkhez visz a témában.)

Értékelésem: 4/5

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.