" A szövegek érinthetik a mozgás-, látás-, hallássérültek, az értelmi és beszédfogyatékosok, az autisták és a halmozottan fogyatékosok mindennapjait. Célja az, hogy akadályoztatott társaink élethelyzeteit az irodalmi diskurzus terébe emelje, ezzel is artikulálja a fogyatékosságok különbözőségeit, ugyanakkor bemutassa a másságok mélyén rejlő azonosságot."

Ez röviden és tömören pontosan az, ami nekem nem sikerült. 

 - Meg akarok halni.
 Ezzel kezdődik az egész. A nappaliban üldögélünk, a tévében valami olyan műsor megy, ami egyikünket sem érdekel. Lábad kockás takaróba burkolva, az enyém csíkosba - most teljesen egyformák vagyunk.
 Mit lehetne erre felelni? Tudom, hogy nem helyes döntés, de felveszem a bögrémet, mit sem törődve azzal, hogy forró, és égeti a tenyeremet; belekortyolok a teába, és addig nem nyelem le, amíg az egész nyelvem el nem zsibbad. Végül a legbutább dolgot sikerül kiböknöm:
 - Miért? - kérdezem.
 - Miért ne? - kérdezed te, és én kénytelen vagyok elfogadni, hogy kérdésemre valójában nem is létezik jobb válasz. Miért ne? Ennyi az egész.
 - Hogyan? - kérdezem inkább. Te a távirányítóért nyúlsz, és lehalkítod a tévét, amíg a reklám megy.
 - Akárhogyan - megvonod a vállad, és kicsivel feljebb húzod a takarót a lábadon.
 - Például? - ennél a kérdésnél már én is kezdek megijedni magamtól, úgyhogy inkább bele sem gondolok, hogy te mit érezhetsz.
 - Kiugrom az ablakon - feleled.
 - Hogy jutsz el az ablakig? 
 Ennyi erővel akár én is beléd döfhetnék egy kést. Látom, hogy mit okoznak neked a szavaim. Felkapod a távirányítót, és együtt bámuljuk a zöld csíkot a képernyő alján, miközben maximumra tekered a hangerőt. Most már lehetetlen nem figyelni rá.
 - Kegyetlen vagy - suttogod, és alig értem, mit mondasz, mert valami szappanopera megy, és a feleség éppen rajtakapta a férjét egy másik nővel. - És kegyetlenül tökéletes.
 Félek, hogy jelenetet rendezel. Mert képesek vagyunk arra mi is, sőt, még rosszabbra, mint ami épp a tévében folyik. Olyan fellengzős és nagy szavakat vagyunk képesek egymás fejéhez vágni, hogy azt bármelyik Eduardo Martinez Fernando Pablo akárkicsoda is megirigyelhetné. Aztán mindketten elvonulunk, úgy teszünk, mintha az egész nem jelentene semmit. Hideg, kimért és lenéző pillantások, holott jól tudjuk, hogy amint egyedül leszünk egy-egy zárt ajtó mögött, mindketten zokogni fogunk. Végül egymás vállán zokogunk. De mit tennék, ha te nem lennél?
 - Te fogod megtenni - mondod hirtelen.
 Felkapom a távirányítót és kikapcsolom a tévét.
 Néma csend. Már-már ott vagyok, hogy ennél még Esmeralda Carolina Eduarda stb. is jobb volt, de nem vagyok képes megnyomni a megfelelő gombot.
 - Hogyan? - kérdezem. Idióta.
 - Ahogy szeretnéd - megint megvonod a vállad, és még feljebb húzod magadon a takarót.
 Én viszont ledobom magamról a sajátomat, felpattanok, és a szekrényhez rohanok. Te csak ülsz, és nézel engem. Sorban húzom ki a fiókokat, és kiveszek mindent, ami a kezem ügyébe kerül.
 - Fényképek! - az öledbe vágok egy régi albumot. Nincs időd nézegetni, de ahogy látom, kedved sincs hozzá. - Látod ezt itt? - dühöngök. - Ez egy… számla! Ez a kedvenc pulóvered. A nyavalyás rózsaszín, ronda fényképeződ! Még egy pulóver. Pulóverhegyek! És te képes vagy arra kérni, hogy öljelek meg!?
 Úgy nézel rám, mintha megőrültem volna. Csak ülsz ott, mozdulatlanul, beborítva mindazzal, amit rád dobáltam, és nézel fel rám.
 - Mit szeretnél? - felkapom az egyik pulcsidat, és beletörlöm a könnyeimet. - Tartsak neked hosszú és megható előadást a közös élményeinkről? Vagy szeretnéd hallani, hogy mennyire szeretlek, és hogy nem mehetsz sehova? Hogy mennyire üres lenne nélküled a világ? Pfuj!
 Leülök a földre, törökülésbe húzom lábaimat, és felkapok egy fényképet a földről. Minket ábrázol, még kislányként, kicsit homályosan mosolygunk a kamerába.
 Te is sírsz. Amikor megszólalsz, alig mondasz valamit. Azt a b betűs szót használod, amit én használtam mindig, és te mindig szóltál, hogy ne használjam. Nekem pedig mosolyognom kell. Igen, kegyetlen vagyok, ráadásul kegyetlenül tökéletes. Felkelek, félrelökve mindent, amit a szekrényből dobáltam ki, kihámozlak a takaródból, és felveszlek, mint egy kisgyereket. A baleset előtt nehezebb voltál nálam kicsivel, és mindig nyafogtál azért a néhány kilóért, amit rajtad kívül senki sem látott. Most könnyedén elbírlak.
 Nem szólsz semmit. Persze ha tudnád, hova indulok, lenne néhány szavad. Berúgom mögöttünk a bejárati ajtót, és mindketten fázunk, de egyikünk sem említi meg. Belekapaszkodsz a nyakamba, lábaid esetlenül lengenek.
 - Csukd be a szemed - suttogom a füledbe, de nem látom, megteszed-e. Amikor sokáig nem szólsz semmit, tudom, hogy igen. Az előbb arra kértél, öljelek meg, most behunyt szemmel hagyod, hogy cipeljelek. Rájövök, hogy mennyire bízol bennem. Kicsit gyorsabban sétálok.
 Kihalt kereszteződéshez érünk. Leteszlek az aszfaltra.
 - Kinyithatod - suttogom, pedig már rég megtetted. Ülsz és bámulsz magad elé, nem nézel rám, de nem hiszem, hogy sokat látsz a könnyeidtől. Végül megint az a b betűs szó. Leülök mögéd, és egymás hátának dőlünk, ahogy mindig szoktunk. Vagyis, a baleset óta inkább csak te dőlsz nekem, de én észre sem veszem.
 - Veled is megtörténhetett volna - mondod, pedig ezt nekem kéne mondanom.
 - Igen - felelem, és felbámulok a felhőkre.
 - Te is megkérnél, hogy öljelek meg?
 - Megtennéd?
 - Nem.
 - Akkor miért kérsz tőlem ilyet?
 - Mert szeretlek.
 - Baszd meg.
  Csendben ülünk, tudom, hogy te is a felhőket bámulod.
 - Vonat - szólalsz meg.
 - Hajó - vágom rá.
 - Vonat - erősködsz.
 - Hajó!
 - Nem értem, mit látsz rajta hajót. Egyértelműen vonat.
 - Én sem értem, hol látod azt a vonatod. Ha egyszer hajó, akkor hajó, és kész!
 A könyököddel oldalba böksz, mire odébb húzódom, és mindketten lefekszünk a hátunkra.
 - Azért látsz hajót, mert fejjel lefelé nézed - mutatod, hogy hol van a vonat.
 - Te nézed fejjel lefelé - én is megmutatom, hol a hajó.
 - Te mindent fejjel lefelé nézel - mondod te, én meg elgondolkozom, hogy mit érthetsz ezen.
 Csend van és sötét, az aszfalt jéghideg. Fülelek - valami különös, távoli hang. Azt hiszem, te nem hallod, mert mozdulatlanul, némán fekszel. Most már egyértelmű - de te még mindig nem reagálsz. Felállok, és lesétálok az útról, mielőtt az autós felbukkanna a kanyarban. Te meg csak fekszel ott a hátadon, miközben csend van, sötét, és az aszfalt jéghideg. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.