Harmatgyenge lábakon toporgó érveim, amiket jó előre kisütöttem már (szörnyűség), senkit sem érdekeltek. Azt hittem, órákig kell majd győzködnöm.

 - Hé, nem akarsz palacsintát sütni?

 Két serpenyő mellett állok a tűzhelynél. Mellettem a pulton nagy tál palacsintatészta, arrébb két tányér: egy a gőzölgő palacsintáknak, egy meg csak úgy, miért ne. 

 Nem is válaszol, de mellém siet. Kicsit problémát jelentenek a serpenyőfülek, próbálunk úgy helyezkedni, hogy neki bal, nekem meg jobb kézre essen. Ott a fal, ott viszont a tészta, közben meg Úristen leégnek, mindkettő, azonnal, azt add ide, nem, nem azt, NEM, a… igen, azt. Végül marad úgy, kényelmetlenül, és a hátára fordítom az egyiket, ő meg néz közben. A kezébe nyomom a palacsintaforgatót (ilyen dolog szerinte nem létezik), hogy fordítsa meg a másikat, de gyorsan, mert az is leég. Azt mondja, mindegy, úgy is finom. Nem baj, azért inkább fordítsa meg, az én palacsintáim tökéletesek lesznek. De szerinte nem az én palacsintáim, most ő is segít. Mostantól minden szép palacsinta az ő palacsintája.

 Megmondom neki, miután végzünk, hogy legközelebb majd egyedül csinálja, és milyen csudaszuper lesz, és hogy ne tegye többet az elektromos habverő habverőit a kézi habverőkhöz, mert az Istenért, nem ott tartjuk. De azóta is mindig odateszi. És nem, ő nem süt palacsintát. Nem akarja tudni, hogyan kell a tésztát csinálni, mert ha már tudja, akkor kevésbé finom.

 Tél volt, hideg, vártam valakire. Zsebre tett kézzel sétáltam jobbra és balra az út mellett, hogy ne legyek túl messze, de mégse csak úgy álldogáljak, mert az furán néz ki, meg egyébként is hideg volt. Tényleg hideg. Olyan hideg volt, hogy nem csak sétálgattam, hanem énekelgettem is egy kicsit. Mellettem parkoló autók, felettem égő lámpák, az utca egyébként sötét és hideg.
 Már jó öt percre sétálgatok és énekelgetek, jobbára céltalanul és eseménytelenül, amikor egy néni jön arra. Kicsit visszafogottabban sétálgatok, és az éneklést is abbahagyom egy időre, amíg elsiet mellettem. Éppen megfordulok, és látom, hogy beül az egyik autóba. A rossz oldalra - nem oda, ahol a kormány van. Visszafelé sétálok épp, és felhúzott kapucnim alól, teljesen énekelgetésmentesen bámulom szegény nénit, aki a rossz oldalra ült a kocsiban. Aztán a kocsi lámpái felgyulladnak, a motor furcsa hangot hallatva beindul (esküszöm, mintha nevetve), és akkor észreveszem, hogy a kormány mögött egész végig ült valaki. A nénire várt. 

már megint esik,
nem is eső, csak lebegő
vízcseppek mindenhol,
amitől minden vizes,
rondák a panelek
és lehullott, málló levelek
tapadnak a cipőm oldalához,
ahogy keresztülvágok a fák alatt
a panelek között,
és olyan szürke és sötét
odafent az ég,
mintha agyon
akarna nyomni minket,
pedig nem akar semmi mást,
csak átölelni a földet.

...ami nagyon szép

...tényleg nagyon szép

...ahol van rádió a hotelszobában

...és mentőmellény is

...ahol Kafka élt

...és ahol járt Bartimaeus :)

...ahol ilyen mókás dolgok vannak

...meg ilyenek

...meg sirályok sorban

...ahol így mondják, hogy "fagyi"

...ahol pirosak az utcatáblák 

...ahol van egy szép híd (tényleg csak egy)

És ferde a világ.