A Kalapos Ember

rettenetes tetteinek, vérfagyasztó kalandjainak és hátborzongató életének iszonyatos története

Három részben elmeséli

a Kalapos Ember önnön ördögi személye

♦♦♦

9733204_orig.jpg

 

1. rész

amelyben megismerkedünk őhorrorisztikusságával, a Kalapos Emberrel, és megtudjuk, hogy természetellenes vágyak fűzik a fekete esernyőkhöz

 Aznap este, mint mindig, a Kalapos Ember sétálni indult. Mint mindig, most is fekete ruhába bújt, felhúzta fekete csizmáját, magára terítette fekete köpönyegét, és végül megragadott egy fekete esernyőt - mert bár szép, tiszta idő volt, a Kalapos Ember életét, amióta csak eszét tudta, valami furcsa, beteges vonzalom fűzte össze az esernyőkkel. Ami azt illeti, eddig soha nem is kellett csalódnia: az esernyők, bár sosem úgy, ahogy azt előtte gondolta volna, de mindig is a hasznára váltak a maguk egyedi módján. Mindenesetre úgy alakult, hogy a Kalapos Ember, jóllehet esernyőügyben valószínűleg a világon a legelőrelátóbbak között volt, gyakran megázott. Ennek még ő sem értette pontosan az okát, pedig a Kalapos Ember szerette azt gondolni, és rendszeresen gondolta is, hogy saját szerény, rémes személye a legokosabb élő - vagy legalábbis annyit engedjünk mondani, hogy félig elő - egyede bámulatos, borzalmakkal teli világunknak.

 Szóval a Kalapos Ember épp arra gondolt, hogy mennyire zseniális tervet eszelt ki a mai éjszakára, és a tükör elé lépett, hogy megszemlélje orrának csodálatra méltó ívét, valamint hogy végre pompás frizurájának tetejére illeszthesse fekete kalapját. A Kalapot.

 Aztán a Kalapos Ember, fején kalapjával, kezében fekete esernyőjét lengetve leslattyogott a lépcsőn. A Kalapos Ember sok gondot fordított külsejére, de arra, hogy csámpás léptei milyen nagymértékben rontanak megjelenésének összhatásán, még sosem gondolt, és nem is volt senki, aki figyelmeztetni merte, vagy akár akarta volna erre. Hogy legyünk őszinték a kedves hallgatósággal (hogy legalább valaki őszinte lehessen velük így életük utolsó perceiben): nem nagyon akadt senki, aki valaha is beszélgetett volna a Kalapos Emberrel. Azoknak a szerencséseknek, akik összefutottak vele valamelyik sötét éjszakán, sok minden eszükbe juthatott, de egy baráti csevej sosem szerepelt gondolataik között - és nem állíthatjuk, hogy a Kalapos Embert mindig csak ilyen mérhetetlenül goromba illetőkkel hozta volna össze a sors. 

 A Kalapos Ember ezen az éjszakán is, mint mindig, kitárta hatalmas, fekete kastélyának hatalmas, kétszárnyú ajtaját. Nem azért, mert nem tudott volna másképp, egy sokkal kisebb, sokkal könnyebben nyitható, sokkal visszafogottabb ajtón kimenni; egyszerűen csak azért, mert ő a Kalapos Ember volt. A Kalapos Ember márpedig kitárja hatalmas, fekete kastélyának hatalmas kétszárnyú ajtaját, hogy őrettenetességéhez méltó módon távozhasson a semmi közepén álló kastélyából. A Kalapos Ember szerette az ilyen teátrális dolgokat, ahogy ott állt a kitárt kapuban, a vad szél belekapott fekete köpönyegébe, közben a háttérben villámlott egyet, majd olyan robajjal dördült meg az ég, hogy az egész kastély beleremegett a háta mögött, meg még a hegy is, amin a kastély állt - és egyébként is arra gondolt, hogy e történet hallgatói elvárnak ilyesmit a Kalapos Embernek nevezett főszereplőtől, aki éppen arra készül, hogy irtózatos dolgokat hajtson végre az éjszakában. Aztán dühösen káromkodott egyet, és megragadta fekete kalapját, a Kalapját, nehogy azt is lerántsa összekuszált hajáról a szél.

 

2. rész

melyben a Kalapos Ember végrehajtja a várva várt borzalmakat, és kiderül, milyen szolgálatot tesz neki kedvenc fekete esernyője

 A Kalapos Embernek hosszú tervei voltak arra az éjszakára. A terveket egy Rémtettek Listája elnevezésű hosszú papírtekercsre írta fel - bocsássák meg a rémült olvasók ezt a szörnyű vétket a jó ízlés ellen, és higgyék el, hogy a Kalapos Ember igazából rendkívül kreatív és leleményes volt, de minden kreativitását és leleményességét rémtetteinek kifundálására fordította.

 Azon az éjjelen a Kalapos Ember egy nagyvárosban járt. Szerette a nagyvárosokat: a szűk, megvilágítatlan sikátorokat, a mindent belepő szemetet, a szmogot, de legjobban az egyedül sétálgató embereket szerette.

 A Kalapos Ember sokat gondolkozott, nappalai legnagyobb részét gondolkozással töltötte. Ekkor találta ki leghajmeresztőbb terveit, amiket aztán szépen feljegyzett a Rémtettek Listájára - de akármennyit gondolkozott, merengett, agyalt, elmélkedett, ábrándozott, mélázott, tűnődött, törte a fejét, ötletelt, filozofált, hiába kérdezte meg az esernyőitől, egy valamit sosem értett.

 Hogy miért sétálgatnak az emberek éjszaka. 

 Mindenesetre nem kellett sokáig várnia. Fiatal nő volt, valami olyan ruhában, amit a Kalapos Ember nem tudott megnevezni. Viszont nem is érdekelte.

 Árnyék volt, mely néhány lépéssel lemaradva követi a nőt. Ő volt a halk nesz, ő volt a furcsa suhogás; ő volt az, aki halkan lépdelt a hátad mögött. A nő sietett. Hátrafordult. A Kalapos Ember halkan kuncogott. A nő fél kezével táskájában matatott. A Kalapos Ember még hangosabban kuncogott - aztán, hirtelen és hangosan, felkacagott. Egyszer indult a Világ Leggonoszabb Kacaja címért indított Ki Tud A Világon A Leggonoszabban Kacagni nevű versenyen, és hatalmas fölénnyel hozta el az első díjat - legalábbis nem volt nehéz fognia és hazavinnie a győztesnek járó kupát, miután az összes zsűritag és a nézők mindegyike fejvesztve kimenekült a teremből (bár a Kalapos Ember kissé bánt,a hogy szó szerinti fejvesztésre így végül nem kerülhetett sor).

 A Kalapos Embernek különleges szeme volt: láthatta a vörös mind a kétezer-négyszáznegyvenkét árnyalatát. Kitárta az esernyőjét, nehogy a kalapja - a Kalapja - megázzon, és nézte, ahogy vér hullik körülötte az égből. Bámulatosan rettenetes volt. Bár, hogy továbbra is tartsuk magunkat őszinteségünkhöz, be kell ismernünk, hogy a Kalapos Ember egy kicsit csalódott volt: kétezer-négyszáznegyvenkét árnyalatra számított, de a nő vérének csak háromszázhatvankilenc volt. Elhúzta a száját, megigazgatta kalapját, becsukta az esernyőjét, és elsietett. 

 A kalapos ember egy lépcső alatt rejtőzködött. Szeretett lépcsők alatt rejtőzködni, majdnem annyira kellemesen borzongató volt, mint bekúszni egy ágy alá, és ott várni egy-egy édesen ártatlan, megragadnivaló bokára. Vagy, jobb esetben, két bokára egymás mellett. A három már ünnepnapnak számított, de a Kalapos Ember legnagyobb bánatára igen kevés ember élt a világon három lábbal - persze azért akadtak, és a találkozás valamelyikőjükkel mindig megmelengette a Kalapos Ember egyébként meglehetősen közönyös és nehezen lenyűgözhető szívét.

 Egy gyerek jött le a lépcsőn. Kezében plüsselefánt. A Kalapos Ember elvigyorodott: és ez olyan vigyor volt, amit nagyon, nagyon-nagyon, elképzelhetetlenül brutális módon szeretett.

 Az ezután következők részleteinek elhallgatásával még a Kalapos Ember is egyetért. Egyrészt azért, hogy valamennyire megkímélje az olvasók, a hallgatók, a nézők lelkivilágát (mert később szeretne ép és egészséges lelkeken lakmározni), másrészt pedig azért, mert a Kalapos Ember önző, és a legszaftosabb részeit egy történetnek mindig szereti megtartani magának. Az elefánt fejét mindenesetre feltűzte az esernyője tetejére.

 A Kalapos Ember egy gyéren kivilágított útkereszteződésben állt.

A Kalapos Ember egy faházat kerülgetett az erdő mélyén.

A Kalapos Ember egy autópálya szélén ácsorgott.

A Kalapos Ember egy alvó házaspár fölé hajolt.

A Kalapos Ember kimerülten sétált hazafelé. Hosszú volt az éjszaka. Meglehetősen rosszul érezte magát, mert az esernyője előbb elszakadt, aztán kénytelen volt a hegyes végével keresztüldöfni egyik tiltakozó áldozata szívét - jó sokszor egymás után.

 

3. rész

amelyben a Kalapos Ember egyelőre mégsem tér haza

 Mint már mondtuk, a Kalapos Ember kimerülten sétált hazafelé. Szeretett sétálni, persze nem annyira, amennyire a Rémségek Listáján felsorakoztatott rémségeket szerette végrehajtani, de ha eljött az éjszaka és a nappal közti furcsa óra, akkor a séta is megtette.

 Valami különös jutott eszébe séta közben. Valami igazán különös, amilyenre még sosem gondolt. Fontos tudni, hogy a Kalapos Ember ugyanazokat a rémségesen izgalmas, valamint rémségesen unalmas dolgokat ismételgette a hét minden egyes kíméletlen napján, és ha nyolc napja lett volna a hétnek, minden bizonnyal a nyolcadikon sem csinált volna semmi különösebbet.

 Most viszont eszébe jutott valami.

 Odamegy egy házhoz, becsönget, és kér egy bögre teát.

 Végül is miért ne.

 Ő egy szimpatikus ember kalapban - a Kalapban -, kezében véres, szakadt esernyővel (csúcsán egy plüsselefánt feje), és még arra is lenne gondja, hogy a csizmáját a lábtörlőbe törölje.

 Kinézett egy szimpatikus, takaros házat. Az égvilágon semmi szörnyű, kísérteties, irtózatos vagy akár csak kellemetlen sem volt rajta.

 Fellépdelt a verandára. Megtörölte a csizmáját az ajtó előtt állva. Becsöngetett.

 És senki sem nyitott ajtót.

 Úgyhogy a Kalapos Ember hazament, és folytatta ugyanazokat a rémségesen izgalmas és rémségesen unalmas dolgokat, amelyeket eddig is kedvtelve űzött a hét minden egyes napján.

 

► VÉGE ◄

A bejegyzés trackback címe:

https://catherinedenoir.blog.hu/api/trackback/id/tr9111800811

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása