A képernyő jobb alsó sarkában lévő apró órácska 22:54-et mutat, de nem hiszek neki.

 Mert miért lenne értelme bárminek is?

Megannyi ötlet. Rólam és a világról, a világról és rólam, másokról, másokról és a világról, róla, akárkiről, titokban és nyíltan. Hogyan?

 Nem tudom, mit akarok.

 Valamikor hajnalban. Én a hátamon fekszem, térdeim felhúzva, és bámulom a plafont, hátha megreped hirtelen. Akkor írhatok egy külön bejegyzést az élményről, amikor majdnem a fejemre zuhant a plafon. És onnantól kezdve írhatom azt is, hogy fekszem a hátamon, felhúzott térdekkel, és bámulom a repedést a plafonon a fejem fölött.

 Gondolatok. Több ezernyi gondolat, amiket én nem akarok, amikre nem akarok gondolni, de akárhogy próbálok nemgondolni rájuk, a kis nyavalyások annál erősebben kapaszkodnak a tudatomba.

 Nem fontos gondolatok. Legalábbis remélem, hogy nem azok. Mert miért kéne Laoszra, kilencbetűs szavakra, a jövőmre, Ivan Iljicsre, néhány pár rózsaszín zoknira vagy csak úgy általában az életemre stb. gondolni?

A satöbbi az egyik legkifejezőbb szó a világon.                                              

Van egy tönkrement tűzőgépem.

Van kétszáz méter csomagolószalag az asztalomon.

Meg egy feltekert zokni.

És egy mérőszalag, nagyjából öt és egy fél pár fülbevaló, három tankönyv, egy karácsonyi üdvözlőlap, egy határidőnapló, két üveg körömlakk, egy ékszerdoboz, egy tavalyi határidőnapló, egy fényképezőgép, egy szemüvegtok, egy olló, egy cellux, egy számológép, egy táska, egy szalvéta, rakás toll, satöbbi.

 Satöbbi mindörökké.

Szeretek a földön feküdni.

Csak lefekszem a hátamra,

bámulom magam fölött a plafont,

és az egész világ megváltozik.

Van egy doboz gyufám.

Negyvenkét gyufa van benne.

Negyvenkét nap alatt lesz az ebihalból béka.

A lejátszási lista önálló életre kel. Biztos vagyok benne. Amikor gonosz kedve van, akkor a leghalkabb szám után játsza a leghangosabbat. Szinte letépem a fejemről a fejhallgatót.

És van egy életem.

Mi a franc folyik itt?

Minél többen kérdezik, hogy jól vagyok-e, annál kevésbé érzem magam jól.

M betűk mindörökké.

Kiszakadni a világból. Két másodperc, és minden elúszik, az emberek, a hangok, a látvány, az érzés, egyszerűen elszállnak. És gyönyörű. Próbálok belekapaszkodni. Gyorsan körülnézni. Észrevenni, felfogni, megérteni, megjegyezni. De a szemem csukva, és mire kinyitom, már vége is.