Lemegyek a konyhába. Ott üldögél, a tévében valami focimeccs vagy hasonló megy, az asztalra kipakolva néhány dolog a vacsihoz. Ő meg üldögél. Felcsillan a szeme, amikor belépek a konyhába. Már várt. Egy jó ideje.

 Nagy boldogan felém nyújt egy lapkasajtot. Nem szoktunk ilyet venni (én nem szeretem a sajtot, de az ilyen lapos, nejlonba tömörített izét nem is lehet szeretni), csak most a szendvicsek miatt van itthon. Meglehetősen nyomi, erre gondolok, és elveszem a sajtot.

 - Fel tudod bontani?

 - Heh?

 - Felbontod?

 - Ez egy… sajt.

 - Nem lehet felbontani!

 Rámutatok az egymás mellett, szabályos rendben sorakozó sötétzöld nyilacskákra. Direkt ezért rakták oda. Hogy ki lehessen nyitni. Magyarázok a nyilak irányáról meg arról, hogy mit nem lehet ezen érteni. De rossz felé mutatnak a nyilak. Már próbálta felkaparni, de nem jön.

 Már értem, miért néz ki a sajt úgy, mint egy rossz napokat látott saláta. Megfogom a fülecske megfelelő végét és megrántom a megfelelő irányba. És láss csodát! Örülök, hogy létezem.