Nem tudok mit csinálni. Itt ülök az asztalnál egy bögre teával, ami még túl forró ahhoz, hogy megigyam, és jobb híján kevergetem benne a kanalat. Kedd délután van, és a legnagyobb problémám az, hogy túl meleg a tea.

 Pontosan tudom ám, mi változott:
KÉMIA. KÉMIA. CSINÁLD MEG A KÉMIÁT. GYERÜNK, CSINÁLD MEG… ÁLLJ NEKI… KÉMIA.KÉMIA. HÉ, MÁR CSAK EGY NAPOD VAN! KÉMIA.

 Elég szembetűnő változás.

 Nem érzem azt, hogy húú, tökéletes volt, még ezer ilyet szeretnék. Ott voltak a félmondatok, amiket elkezdtem, ahogy sehogy sem akartak befejeződni. Bizonyára volt néhány összefüggéstelen mondat. Ott volt az pillanat, amikor még épphogy elkezdtem beszélni, de máris az előadás felénél tartok, és ez meg mégis hogyan történhetett?!  Ott volt, amikor nem tudtam valamit úgy elmagyarázni, ahogy akartam, vagy amikor a nézők nem úgy értették, ahogyan akartam.

 És ott voltál te.

 - Nekem most feltétlenül el kell szaladnom a jegyzeteimért, addig D. majd mesél egy viccet!
 Ez nem egy szó szerinti idézet.
 - Úristen - ez volt az, amit legelsőnek sikerült kinyögnöm. Aztán kiálltam a nézők elé viccet mesélni, és még nevettek is, na de ez mind nem számít. Valahogy úgy éreztem magam, mintha egy helikopterről dobtak volna le egy csapat ragadozó főemlős közé, de az egész valójában csak egy brutális, virtuális játék lenne, amiben meg kell találnom az egyetlen helyes kódot a meneküléshez. Úgyhogy viccet meséltem.

 Egyébként ez bizonyos szempontból nagyon felemelő érzés. Érezni, hogy értelmes emberi lény vagy, aki képes problémákat megoldani. Komolyan, azt hiszem, ezt az érzést neked is ki kell próbálnod. És ne aggódj, mert már gondolkozom a megfelelő alkalmon. 

Tény, hogy nekem itt és most nem ezzel kéne foglalkoznom. Tudom, mit kéne tennem: kikapcsolni az internetet, ki a Wordot, ki az egész számítógépet úgy, ahogy van, kihúzni az áramból, kidobni az ablakon... na, a lényeg az, hogy hagyni kéne ezt az egészet, fogni a kémiakönyvet, és nem bemagolni, hanem szépen, lépésről lépésre, logikusan, átgondoltan - megtanulni. 

De... ez nem olyan egyszerű. 

 Leülök kémiát tanulni. Nem arról van szó, hogy máskor ne fordult volna elő ilyesmi, most mégis egészen más a helyzet. Kinyitom a kémiakönyvet, és végiglapozom azt a részt, amit meg kéne tanulnom. Holnapra. Itt ér a legelső csapás: sosem gondoltam volna, hogy ez több, mint harminc oldalt jelent. De megoldom. Talán túlzás azt mondani, hogy lelkes vagyok, de mindenesetre elszánt. Kit érdekel, mennyit szenvedek, „csakazértis” meg fogom tanulni és „csakazértis” ötös dogát fogok belőle írni. Egyszerűen kizárt, hogy az ember hagyja, hogy a kémia kifogjon rajta. Legalábbis én kizárt, hogy hagyjam.

 A következő gond akkor jelentkezik, amikor úgy valójában elkezdem olvasni az anyagot. Olyan kifejezésekkel találkozom, mint „az öttagú aromás gyűrűs pirrol”, „a heterociklusos vegyületek”, vagy „dimetilénamid”. És akkor jönnek olyanok, hogy „ikerion”, „béta-amino-butánsav”, „polipeptidlánc”, „fibrilláris fehérjék”, „reverzíbilis” vagy „irreverzíbilis”, meg hogy „koaguálható-e”, és hogy a DNS valójában „dezoxiribonukleinsav”, ráadásul „a fehérjeszintézist az RNS molekulák végzik”.

 Biztosan tele van a világ olyan emberekkel, akik ezt olvasva szánakozva mosolyognának rajtam. Mert ezek egyszerűek. Érthetőek. Sőt, még a legegyszerűbbek és legérthetőbbek közé tartoznak. Minden elismerésem az övék… meg kapnak tőlem néhány tábla Milka-csokit, ha esetlek korrepetálnak.

 Amúgy nekem ezzel nem is lenne semmi bajom. De komolyan. Hajlandó vagyok megtanulni az egészet. Tényleg. Majdnem azt mondtam, hogy még ha bele is halok. Ezt nem mondom, pedig az érzés olyan, mintha egy-egy részecském fájdalmában/elkesereddtégében/kétségbeesettségében/tehetetlenségében vagy csak azért, mert már beleőrült ebbe, meghalna tanulás közben. De nem, nem ezekkel a szavakkal, kifejezésekkel van a bajom… hanem hogy a könyvet olvasva minden egyes mondat előtt mintha ott lebegne ötemeletnyi, neonsárga villogó betűkkel: NYILVÁNVALÓ! Mert ezeket nem most tanulom meg. Ezeket már tudnom kéne. És akkor visszalapozok a könyvben, hogy mégis mi a jó *** ez meg ez, és mit találok válasz helyett? Még több kérdést.

 Imádom, egyszerűen imádom a kémiát. Annyira, hogy azt már el sem lehet mondani.

 Nem mintha tanultuk már volna, amit a könyv ezekben a leckékben leír. Mindössze ilyen mértékű kémiai ismeretekkel, amikkel mi ugyebár rendelkezünk, már magunktól is képesek vagyunk rájönni a lényegre, összekombinálni a helyes megállapításokat, meg egyébként is, a korábban tanultak alapján ez már teljesen egyértelmű.

 Sokan kérdezik, miért nem szólunk a tanárnak, ha nem értünk valamit. (Mert nem én vagyok az egyetlen, aki nem érti, ez az egy gondolat vigasztal néha.) És tényleg nem szólunk. Mert akkor a tanár megkérdezi, hogy és mondjuk odáig érted, hogy 核酸 的生物學作用 是什麼?

 Szegény diák meg akkor csak ül, gondolkozik, hogy hova, kire nézzen támaszul, és gondolkozik, hogy mit tegyen. Gondolkozik, vadul, lázasan - és általában hiába. Társai csendben bámulják. Tekintetük elismerő („nézd már, xy megkérdezte!”), bíztató, („mondd ki! mondd ki a helyes választ, kérlek, légy szíves, légy olyan bűbájcsillag!”) és reménykedő („mondd ki, különben engem kérdez…”). Ő meg csak ül. Két lehetőség jut eszébe: kimondja az első „kémiásan” hangzó szót, és reménykedik, hogy legalább köze lesz a témához. Vagy kiböki, hogy még csak elképzelése sincsen arról, hogy miről beszélnek.

 Szóval, ezért nem kérdezünk semmit. Mert akkor kiderül, hogy nem csak ennél a témánál vagy ennél az anyagrésznél akadtunk el. Sőt, még csak nem is ennek a tankönyvnek az elején… arra viszont, hogy mi volt az első dolog, amit nem értettünk, már senki sem emlékszik.

 Azt hiszem, végül mégsem fogok kémiát tanulni. Itt hever előttem a nyitott könyv. Egyébként vannak benne szép, színes képek. Csak éppen félelmetesek is. És jobban félelmetesek, mint amennyire szépek.

 Mindig megzavar valami. Rögtön azután, hogy kinyitottam a könyvet, ebédelnem kellett. Mert ha az ember családja megteszi, hogy ebédet főz, ráadásul meglehetősen finom ebédet, akkor az ember nem teheti meg, hogy kémiát tanul ahelyett, hogy ebédelne. Na meg miért is akarná megtenni? Ebéd után meg nem lehet kémiát tanulni, ez egyértelmű. A könyv meg, amit az ember elkezd olvasni, százszor érdekesebb, mint a nukleinsavak. Aztán ahogy visszajön az asztalhoz kémiát tanulni, a s szomszéd elkezdi átfúrni a fél falat. Úgy meg nem lehet tanulni. És mire a s szomszéd végez a dolgával, az embernek már nincs kedve a kémiához. Sötét van kint, sötétben meg nem lehet tanulni. Nem is beszélve arról, hogy a könyvet fényes papírra nyomtatták, és az asztalon égő lámpa miatt persze mindig pont az a része fénylik, ahová az ember épp néz. És ha már ennyi minden történt, akkor az ember biztos lehet benne, hogy ez az eset már rég túlmutat saját magán. Itt már többről van szó. Egyszerűen a világmindenség is ellenzi, hogy kémiát tanuljak. 

Nem tudom, milyen érzés megőrülni, de valószínűleg hasonlít egy kémiaórához. 

Hirtelen, a semmiből, egy olyan érzés tört rám, amivel nem tudtam mit kezdeni. A számomra értelmetlen szavak úgy úsztak felém, mint a halak. Legalábbis valamiért akkor ez jutott eszembe. Pontosabban: tisztán hallottam őket, mégis, mintha egy másik dimenzióból szóltak volna.

 Akkor még csak unatkoztam. Aztán - aztán jött az érzés. A könyvemet a táskámba rejtettem, mert a tanárnő pont arra sétált. De az érzésnek ehhez semmi köze nem volt. Elvigyorodtam, és gyorsan a másik irányba fordultam, mert akkor éppen nem történt semmi humoros / nevetséges / szórakoztató dolog. És akkor hirtelen - kitört belőlem a nevetés. Nem az a jófajta nevetés volt, hanem elkeseredett, csalódott, dühös, értetlen, fáradt, felháborodott nevetés. A padra hajoltam, a homlokomat a hűvös fához szorítottam, és nevettem. És közben ott volt az érzés, amit lehetetlen megnevezni. És a kérdés, amire elehetetlen felelni. Miért?

 Hirtelen múlt el. Vigyorogtam még párat, lemásoltam a tábláról néhány H és C és N betűt, meg a vonalakat, amik összekötötték őket. Fáztam. Aztán melegem lett. Álmos lettem. Aztán elmúlt.

Minden elmúlt. Egyedül maradtam. Egyedül, örökre, érzések nélkül. Csak én a kérdések: Miért? Miért?! Megőrültem volna?

 Végül is, ez egy kémiaóra.