Mi van a folyó és a part között?

Álmomban házibulin vagyunk egy domboldalon. Kialszanak fent a fények, elhallgat a zene: csak mi lent, a tábortűz és a kihalt dombtető. A hold fénye világítja meg, kísérteties és homályos - amilyennek egy álomnak lennie kell. A polgármester felesége le akar tartóztatni, úgyhogy inkább dinóvá változom.

 Aztán jönnek a macskák. Repülünk. Űrkutatók leszünk, és tönkreesszük az egész életünket a kihalt, fehér épületben, aminek a közepén csigalépcső vezet fel a magasba. Karkötőink vannak, amik előbb képeslapok, majd koktélruhává változnak. Elrabolnak minket egy erdőben, hazafelé tartunk a suliból, részt veszünk egy buszon rendezett szülinapon. Körözünk Miklós kátyúkkal teli utcáin. Az évzáróról hazafelé a lakótelep olyan, mintha évtizedek óta nem jártunk volna ott. A Fonyódi strandra van egy belépőnk. Egy kisfiú ellop egy pakli kártyát a nappalinkból. Mi meg nézzük. Hazafelé tartunk a sötétben, betévedünk egy boltba, és megtanulunk horgolni. De túl egyszerű. Ahhoz, hogy igaz legyen.

 Olyasmi jegyzetek, mint művészi mosogatás, a mosogatószörny unokája vagy éppen a kocka alakú fehér bütyök, ami a tihanyi apátság, csak kiröhögtétek. Meg még kétszer ennyi, aminek nem emlékszem a jelentésére.

 Sherlock. Sherlock megint. Még több Sherlock. Balaton. Vonat. A lakihegyi adótorony, és már majdnem olyan, mint otthon. És akkor jut eszembe, hogy lapoznom kell a naptáramon, és hogy a júliusi kép (a dinnyés) volt a legjobb, és hogy azt mindössze kilenc napot kapott. És metró és villamos és Tesco és hév. És itthon.

 És azóta nem álmodtam semmit. Nagyon hiányzik.