Időnként eszembe jut, amíg tart a nyári szünet, de mindig úgy döntök: majd szeptemberben.
 Eljön a szeptember.
 Elmegyek és elmagyarázom nekik, miért. Elbúcsúzom. Elköszönünk egymástól, lezárunk egy korszakot, továbblépünk. Mármint én. De nem tettem meg.
 Alig ismertük egymást, alig találkoztunk, és akkor is mindig ugyanazt tettük. De talán mégis jobban ismertem őket, jobban ismertek ők engem, mint a többiek. A barátaim voltak, azóta nem is beszéltünk.
 Egyetlen kattintás, és véletlenül egy egész bekezdést kitörtök, egyetlen elgépelt szó helyett. Visszavonás. Ez nem egy hasonlat, ez tényleg megtörténik. Úgy terveztem, hogy megyek, és folytatom máshol, de tudom, hogy nem lehet: máshol rosszabb lenne. Mindegy, hogy hol, hogyan, kikkel, mindegy, hogy valójában jobb hely - én rosszabbul érzem magam.
 Úgyhogy próbálom elfelejteni, próbálok úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Látom a fényképeket, amiket nem akarok látni, és amelyeken szerepelni szeretnék. Le akarok zárni egy korszakot - de sokkal több volt egy korszaknál. Ennyi erővel megpróbálhatnám elfelejteni az elmúlt hat évet is.

 Ovi. Nem is emlékszem rá, nem emlékszem az emberekre, csak néhány összefüggéstelen emlékfoszlány. De ott kezdődött. A lépcsővel szembeni terem alsóban, röpi után, addig, amíg meg nem utáltuk. A konditerem a pincében. Törökország. Egy egészen más csoport, egészen más műfaj. Következő év, Oázis - felrepedezett padló, tömeges balesetek, amikor egyikünk megbotlik rajta. A vér, amikor mezítláb belelépek. A terem kicsi, mindig nekimentünk a villanykapcsolónak. Sötétség. Próba este a büfénél, félretolt biliárdasztal, és le kell hajolnunk, olyan mélyen van a lámpa. Egy nappal a verseny előtt, és nem tudjuk a koreográfiát. Maradunk, amíg végre sikerül. A teniszpályán hasalva ruhákat tervezünk, mert a termet egyszerre több csoportnak adták ki. A cipőnk talpa a parkettához tapad, mert a folyosók mindig vizesek. Lábujjhegyen szaladunk, a teremben már felújították a padlót.
 Aztán költözünk. Nagyobb, szebb próbaterem, hatalmas tükrökkel és hatalmas ablakokkal. A második emeleten, és a liftet senki sem meri használni. Gálák, bálok, legrosszabb és legjobb fellépés. Sportágválasztó, bemutató óránként, mezítláb, a fű hihetetlenül zöld és puha, de minden tele van darazsakkal. Tanítjuk a kicsiket, néha még járni is alig tudnak. Gála év végén, rohanunk az öltözőbe, fel a másodikra. Gála a következő év végén, és az öltöző olyan messze van, hogy inkább a folyosón öltözünk. Háttértánc, ének. Fantasztikus gála karácsonykor.

 Fényképek, videók, na meg egy csomó emlék. Ha meghallok egy zenét, még mindig megy a fejemben a koreográfia. Tudom, mikor merre kell mozdulni, tudom, hol állnak a többiek, és látom magam előtt a tükröt a teremben, ahogy próbálunk. Ahogy hatvanadszorra kezdjük újra, csak legyen már végre tökéletes. És szeretjük egymást, és nincs olyan lány, aki ne sírt volna az öltöző sötétjében. A szomszéd teremben szól a zene, a lábak egyszerre dobognak a földön, és a világ rossz, neki meg mindenből elege van. Amikor vége a számnak, kioldalazok az ajtón, majd együtt megyünk vissza, és nem oldódott meg semmilyen probléma, de azért táncolunk. És az majd segít.