Vannak a pincében a polcok. Egy szögletes, lapos és hosszú ablak alatt vannak, ami annyira szürke és piszkos, hogy egyáltalán nem lehet kilátni rajta - bár egyébként sem lehet nagyon, mert előtte szokott lenni a kaktusz. Egy hatalmas, műanyag kaspóban szokott lenni, ami télen bent van a nappaliban, és szép zöld (csak hát mégis mit keres ott), nyáron meg kivisszük a kertbe és letesszük a pinceablak elé, ahol aztán szépen megsárgul.

 Az ablakon kilátni sem lehet, mert annyira magasak a polcok, hogy egészen odáig felérnek. Leginkább felcímkézett kartondobozokkal vannak tele, csupa olyan dolgokkal, amik már senkinek sem kellenek, csak az embernek nincs szíve megválni például attól a menő műanyag mosógéptől, ami volt vagy húsz centi, de még forgott és dübörgött is benne a dob, amit az ember babaruhákkal pakolt tele még kislánykorában.

 A polcok helyén, régen, amíg ki nem dobtuk őket, két ágy állt, egymás fölött és alatt. Régi ágyak voltak, csíkos és szúrós szövettel bevonva, kissé fáradt rugókkal, felnyitható, nyikorgó ágyneműtartóval. Nem kellettek senkinek, csak felcímkézett kartondobozokat tároltunk rajtuk. Amikor megvettük helyettük a polcokat, a fából készült, akár otthon is könnyedén összeállítható, tömeggyártott, raktárhangulatú polcokat, én a régi ágyakat hajléktalanoknak akartam adni. Akkoriban világosodtam meg, odáig ugyanis szent meggyőződésem volt, hogy hajléktalan az az ember, akinek nincs dereka.

 (Én ugyanis nagyon büszke voltam magamra, meg tudtam érinteni a lábujjaimmal a fejemet hátrafelé.) De már akkor is sejtettem, hogy csak úgy nem lehet ágyakat osztogatni.

 A polcok meg nem csak polcok.