Egy fizikaóra általában halálosan unalmas. Unalmas az első öt percben, aztán halálosan unalmas, aztán őrülten unalmas, aztán már nem is unalmas, csak simán őrült vagyok. Majdnem annyira őrült, mint kémián, amikor már csak az dob fel, hogy a földhöz vágjam a tollaimat... nem, a fizika jobb a kémiánál. Jobb, mert a leghátsó sorban jóformán azt teszek, amit csak szeretnék. Lehet olvasni. Lehet házit írni a következő órára. Szinte még aludni is lehet. De aztán rám tör az az érzés, hogy most be kéne bújni a pad alá, ahol egyedül vagyok, biztonságban, távol a fizikától, összegömbölyödni, átölelni a térdeimet, a fejemet lehajtani, belefúrni egy puha párnába, álmodni a felhőkről, ahogy ugrálok rajtuk... és olyankor csak nézem az órát, és remélem, kicsöngetnek, mielőtt maradandóan megőrülnék. 

Most már nem is próbálkozom. Akkor még megtettem - leginkább azzal, hogy minden órára magammal cipeltem egy füzetet, amibe időnként még írtam is. Mármint írtam, fizikát. Néha kémiát. Néha meg olyat, aminek egyikhez sem volt semmi köze. Ez a füzet akkor hosszabb időre odalett (nem az én hibámból), aztán meglett (nem az én hibámból). És megtaláltam, mi volt még benne a fizikán kívül. 

Egyenes vonalú egyenletes mozgás,

A teremben egyre csak nagyobb lesz a zsongás,

Az egyenes elmegy a semmibe,

De miért kell fizikának lennie?

 

Betűk, vonalak és borzalmas számok,

És lassan már én is rémeket látok

Nyolc perc van még, az órát csak nézem

Grafika, képlet, egyre megy: nem értem! 

Körbevesz a lebegő

Álomittas levegő

Nem érdekel a kettes számú példa

Csak legyen vége lehetőleg még ma

Nem tudom, mi a nyomásnak a jele,

De most inkább nem is gondolok bele.

És legalább a tanár

érti, habár

ő is alszik már.

Végtelenített órák, végtelenített percek,

A végtelen világban már soha el nem telnek

Végtelen a konstitúciós képlet,

A vonalábra is végtelen szép lett

Végtelen bámulok kifelé az ablakon,

Végtelen könyöklünk a kémiatermi padon

És lehet nem így van, de én azt érzem,

A szerdát végtelen világban éltem.

 

Már csak a szívem dobog szüntelen,

A szívem kitart, még nem adja fel,

Az mindegy, mit néz, mást lát a szemem,

Nem tudom, igaz-e, amit mond nekem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.