Salazar Slytherin, korának egyik leghatalmasabb mágusa, a híres legilimentor, aki tisztavérű családfáját egészen az időszámításunk előtti negyedik századig vezette vissza, egy kocsmában üldögélt. 

Egy mugli kocsmában.

És biztos volt benne, hogy ha a többiek nem bukkannak fel egy pálcasuhintásnyi időn belül, akkor ő fogja a cókmókját, és lelép ebből az istenverte, piszkos csehóból - felőle aztán a másik négy nélküle is beszélgethet arról az állítólagos világmegváltó tervről.

Ekkor nyílt az ajtó, és Rowena Ravenclaw vonult be rajta.

Salazar felmordult, egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát, fejét pedig az ellenkező irányba fordította, mialatt Rowena a csapos döbbent, áhítattal teli tekintetének kíséretében átvágott az üres asztalok között. Méltóságteljes mozdulattal ereszkedett le egy rozoga székre az asztal túlsó oldalán.

Salazar nem értette, mégis mit gondolt a nő. Arról volt szó, vagy legalábbis az állt az üzenetben, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet. Hiszen azért rejtőzködnek egy mugli kocsma homályos ablakai mögött, nem? Igaz, hogy Rowena egy viszonylag hétköznapi, földig érő, sötétkék köpönyeget viselt, melyet ezüst csat fogott össze a mellkasán, hosszú, fénylő, fekete haját pedig egy egyszerű kontyba csavarta a tarkóján, de még így is egyértelműen sütött róla, hogy nem mugli.

 - Mit bámulsz? - kérdezte hirtelen a nő, kirázva Salazart a gondolataiból.

 - Arról volt szó, hogy észrevétlenek maradunk, nem?

Rowena fél szemöldöke a magasba szökött, miközben ráérősen lehúzta könyékig érő, hófehér kesztyűit.

 - Nem is tudom, melyikünkön van sárkánybőr csizma.

Salazar lepillantott saját lábára a köpönyege alatt, aztán megvonta a vállát.

 - Mutass egy muglit, amelyik felismeri a sárkánybőrt, akkor majd talán elismerem, hogy igazad volt. Hol maradnak már a többiek?

 - Milyen türelmetlen itt valaki - mosolygott Rowena. (Salazar pedig elégedetten nyugtázta magában, hogy ezt azt jelenti: fogalma sincs a válaszról.)

Pár percet csendben várakoztak. Még csak össze sem rezzentek, amikor az asztal mellett álló egyik üres szék a következő pillanatban már nem volt üres: a semmiből megjelent rajta egy magas, vöröses hajú, élénkzöld szemű férfi. Lecsatolta bordó köpönyegét, hátradőlt a széken, egy végtelenül fáradt mozdulattal megdörzsölte a szemeit, majd elnyomott egy ásítást.

 - Mi a gond, Godric? - kérdezte Salazar nevetve. - Csak nem egy újabb párbaj?

Godric vetett a barátjára egy sértett, de erőtlen pillantást.         

 - A gyerek - közölte aztán. - Legyőztem a saját gyerekemet, ha győzelemnek könyvelhetem el, hogy kétórányi eget rengető vinnyogás után végre kidőlt aludni. Nos, miért is gyűltünk össze itt a… - érdeklődve nézett körbe.

 - Minden mugli kocsmák gyöngyszemében? - fejezte be helyette Salazar. - Nem tudjuk. Még csak mi értünk ide, és ha nem jönnek a többiek nagyon hamar, hát én…

Nem derült ki, mit tett volna Salazar, mert ekkor újra nyílt a kocsma ajtaja, és egy erős, hideg fuvallat és őszi falevelek kíséretében felbukkant a küszöbön két másik régi barát, Helga Hufflepuff és Waylon Westenberg.

A csapos nagyokat pislogott a szokatlan délelőtti forgalom láttán, de tovább törölgette a pultot, miközben Helga és Waylon is átszelték a kocsmát a túlsó sarokban álló asztalig. Kényelmetlenül össze kellett húzniuk magukat, hogy mind az öten elférjenek mellette.

Amint leültek, minden szem Waylonra szegeződött. A férfi végighordozta rajtuk vidám tekintetét, szája sarkában mosoly bujkált. Nem szólt semmit, élvezte a többiek türelmetlenségét.

 - Szóval - szólalt meg végül Salazar. - Ha elárulnád, miért is gyűltünk itt ma össze…

Waylon elvigyorodott.

 - Van egy remek ötletem.

Salazar és Godric tekintete összetalálkozott, mire Salazar a tenyerébe temette az arcát, Godric pedig gyorsan elfordult, mert még nem döntötte el, hogy sírni vagy nevetni szeretne. Még Helga arca is összerándult egy pillanatra.

 - Waylon, legutóbb, amikor „volt egy remek ötleted”, nem sokon múlt, hogy mind az öten belefulladjunk a Fekete-tengerbe - szólalt meg Rowena, és bár hangja hűvösen és keményen csengett, azért mintha mégis megmosolyogta volna az emléket.

 - Azért hallgassuk meg! - szólt Helga.

 - Ez nem egy olyan ötlet - magyarázta gyorsan Waylon, és kicsit elpirult, amikor visszagondolt az említett esetre. - Rowena, te mondod mindig, hogy a tudásunk a legfontosabb tulajdonunk, nem?

Rowena szemöldökét ráncolva biccentett.

 - És Godric, te arról beszéltél, hogy amennyi a munka a Varázslók Tanácsában, sosem lesz időd arra, hogy rendesen taníthasd a fiadat. Salazar, te kijelentetted, hogy a varázsvilágnak központi rendszerekre és átfogóbb működésre van szüksége! - Waylon arca kipirult az izgalomtól, és leintett mindenkit, aki közbe akart szólni. - És te, Helga, nem azt mondtad a múltkor, milyen jó lenne, ha mindenkinek megadatna a lehetőség, hogy kibontakoztathassa képességeit?

 - Igen, de mi ebben a lényeg? - kérdezte Salazar.

 - Hova akarsz kilyukadni? - Rowena oldalra biccentette fejét, határozott ívű, fekete szemöldökei között pedig apró ránc jelent meg, ahogy gondolkozott.

 - Egyszerű - közölte Waylon. - Alapítanunk kell egy varázslóiskolát.

A bejelentést egy pillanatnyi néma csend követte. Aztán a néma csend folytatódott. Rowena előhúzta köpenye alól a pálcáját, és az asztal alatt a csapos felé intett: Waylonnak eszébe sem jutott lehalkítani a hangját rövid monológja alatt. Még jó, hogy miatta kerülik a feltűnést.

 - És mégis hogyan? - kérdezte végül Salazar.

 - Hát, a részleteket még nem gondoltam mind végig… - kezdte Waylon, aztán a többiek arcát látva gyorsan hozzátette: - De biztos vagyok benne, hogy mindent ki tudunk találni!

 - Nekem tetszik az ötlet - mondta Helga. - Tudom, hogy nem lenne könnyű megvalósítani, de képzeljétek el… valami szép helyen lenne, ahová a gyerekek évről évre örömmel jönnek vissza, ahol biztonságban, veszélyek nélkül tanulhatnák meg a mágia használatát…

 - Igen, igen! - értett egyet Waylon. - Először csak egy kósza gondolat volt, de most már egyre inkább biztos vagyok benne, hogy ezt kell tennünk, hogy a sorsunk örökre összefonódik majd az iskolával, és…

 - Ne éld bele magad annyira, Waylon - szólt közbe Salazar. - Hol lesz az iskola? Hogyan építjük fel? Kik fognak tanítani? Ki fog vacsorát főzni a kölyköknek? Ez nem csak annyi, hogy alapítsunk egy iskolát, hurrá, aztán minden megtörténik magától.

 - A helyet nem nehéz megtalálni, azt pedig, kérlek, ne mondd, hogy a kor öt legnagyobb mágusának gondot okozna egy aprócska épület felemelése. Tanítani pedig természetesen mi magunk fogunk.  

 - Nekem munkám van a Varázslók Tanácsánál, ha elfelejtenéd - szólt Godric.

 - Munka, amit abba lehet hagyni - legyintett Waylon.

 - Én támogatom az ötletet - szólalt meg hirtelen Rowena.

 - Helyes! - Waylon az asztalra csapott, és várakozva nézett a többiekre.

Godric hirtelen a zsebéhez kapott, majd egy apró, kerek gömböt húzott elő, ami pirosan világított, és vadul rezgett a tenyerén.

 - Ez meg mi? - kérdezte Salazar.

 - William - felelte Godric, és fáradtan elmosolyodott. - Ez jelzi, ha felébredt. Mennem kell.

 - Még jó, hogy nekem nincsenek kölykeim - sóhajtott Salazar, és kényelmesen hátradőlt a széken.

 - Találkozzunk holnap este - mondta gyorsan Waylon. - A helyszínt megüzenem.

Godric csak biccentett, aztán megpördült a sarkán, és eltűnt a levegőben.

Másnap egy apró teaházba ültek be Roxsmortsban. Az azt követő napon az Abszol úton találkoztak. Azután Godric Gryffindor konyhaasztalát ülték körbe, de még mindig nem jutottak előrébb.

Waylon kiterítette maga elé a hosszú pergament, amire az eddigi terveiket gyűjtötték össze. Vagyis, inkább a megválaszolatlan kérdéseket, amelyek eddig felmerültek.

Waylon rábökött az első pontra.

 - Rendben, először is: hol legyen az iskola?

 - Ezt már megbeszéltük - sóhajtott Godric. - Egy olyan hely kell, amit el tudunk rejteni a muglik elől. Nincs értelme itt ülnünk a konyhában, és ezen tanakodnunk, majd megyünk és körülnézünk. Javaslom, hogy ugorjuk át ezt a pontot… jól van, kicsim, semmi gond, itt vagyok… - A mondat utolsó fele természetesen nem a barátainak, hanem a karjaiban felsíró kisfiúnak szólt.

Waylon visszafordult a pergamenhez.

 - Rendben van, második pont. Hogyan építjük fel az iskolát?

 - Van valami logika abban, ahogyan ezek a pontok követik egymást? - kérdezte Rowena rosszallóan. - Mert nem igazán hiszem, hogy ezek lennének a legfontosabb kérdések.

 - Maradjunk gyakorlatiasak, Rowena - kérte Waylon. - Összpontosítsunk arra, amitől tényleg megvalósul az iskola.

 - Akkor találjuk ki, mit fogunk tanítani. És mikor. Komoly tervekre van szükségünk, tankönyvekre, és egy alaposan felépített rendszerre, ami magában foglalja és részletesen kifejti, hogy melyik évben mit tanítunk a diákoknak, hogyan ellenőrizzük a tudásukat…

 - De ez teljesen felesleges, amíg nincs egy épület, amelyben taníthatnánk őket…

Salazar némán ült a helyén, morcos ábrázattal nézett hol az egyikre, hol a másikra. Helga vele szemben üldögélt, tekintete elgondolkozva vándorolt barátai között, közben elővarázsolt egy tál csokoládés kekszet az asztalra. A kis William Gryffindor eget rengető sírását mindannyian próbálták figyelmen kívül hagyni, de egyre nehezebben ment.

 - Ez nem csak egy épületről szól - rázta a fejét Rowena. - Szellemi háttér kell, nem gerendák és téglák és…

 - De gerendák és téglák is kellenek, úgyhogy ez egy ugyanolyan fontos pontja a tervezésnek, mint…

 - Hiába…

 - Értsd már meg…

 - Merlin szakállára, Godric, valaki megátkozta azt a gyereket, hogy úgy üvöltsön, mint egy haldokló Jobberknoll? - fakadt ki Salazar.

Godric, aki fel-alá járkált a konyhában, miközben halkan dörmögött valamit és a fia hátát simogatta, most dühös pillantást vetett barátjára.

 - Persze, hogy üvölt, ő is nehezen viseli a társaságodat - morogta. - Egyébként csak fáradt szegény, és sokkal nagyobb varázsló lesz belőle, mint te valaha, úgyhogy beszélj róla a neki kijáró tisztelettel.

Salazar halkan felnevetett.

 - Mi lett a dajkával? - kérdezte Helga. - Azt hittem, azért hívtál ide minket, mert van, aki gondoskodjon addig a kicsiről.

 - Felmondott - felelt Godric. - Alig két órával ezelőtt. Nagyon kedves kis mugli lány volt, csak… sokkal egyszerűbb lenne, ha élnének varázslók a környéken. 

 - Erről jut eszembe - szólt Rowena. - El kell döntenünk, hány éves koruktól vesszük fel a gyerekeket az iskolába. Írd fel a listára, Waylon!

Waylon egy pálcaintéssel hozzáadta a listához a háromszáztizenharmadik pontot.

Három nappal később Rowena volt az, akinél összegyűltek. A nő sokkal izgatottabbnak tűnt, mint eddig valaha, amikor az iskoláról beszélek.

 - Álmodtam - közölte, amint mindenki megérkezett. Ha várt is valamilyen reakciót, az mindenképpen elmaradt.

 - És? - kérdezte Salazar.

Rowena sóhajtott.

 - Álmomban egy varacskos disznót követtem. Az iskola egy sziklán fog állni, hegyek közt, egy tó partján, Skóciában. Roxfort lesz a neve.

A szavakat csend követte.

 - Hm - hümmögött végül Waylon. - Roxfort… nem is rossz. Tetszik a hangzása.

 - Úgy gondoltam, hozzátehetjük még, hogy Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola - biccentett Rowena.

 - Csak hogy szofisztikáltabbnak tűnjön, mi? - gúnyolódott Salazar. A nyaka körül egy kígyó tekergőzött, aki időnként megpróbált belemarni a mellette álló (és egyre távolabb oldalazó) Godric nyakába. Úgy tűnt, Salazart kifejezetten szórakoztatja a dolog.

 - Nem - mordult rá Rowena. - Hanem mert ez lesz az iskola.

 - Vezess minket oda! - kérte Waylon.

Rowena biccentett, és felvett a háta amögött álló asztalkáról egy kicsorbult teáscsészét. Hajnalban, amint felébredt, első dolga volt üzenni a többieknek, aztán készített egy zsupszkulcsot, hogy rögtön Skóciába utazhassanak.

A hely gyönyörű volt, ezt senki sem vitathatta. Magas hegyek között álltak egy kiugró sziklaszirten; az egyik oldalukon egy erdő húzódott, velük szemben egy tó terült el.

 - Itt lesz a kastély - mondta Rowena. - Itt, ahol állunk. Hét emelete lesz. Varázslattal építjük fel, és a varázslat fogja fenntartani még ezer éveken keresztül… már el is kezdtem a tervrajzokat.

Asztalkát varázsolt maguk elé, aztán pergamentekercseket terített rá. Mind az öten fölé hajoltak; aztán órákat töltöttek el ott.

Legnagyobbrészt Rowena magyarázott, a többiek csak időnként fűztek hozzá egy-egy megjegyzést. A kastély, ami azon a reggelen a képzeletükben felépült, nem egyet felülmúlt a varázsvilág legnagyszerűbb alkotásai közül is; nem egy egyszerű épület volt, hanem egy téglákból, gerendákból és végtelen varázslatból készült csoda. Emeleteket, termeket és tornyokat álmodtak meg, külön gondot fordítva minden egyes lépcsőfokra, minden kandallópárkányra, minden lépésnyi területre, ahol diákjaik járnak majd. Helga szendvicsekkel telepakolt tálcát varázsolt eléjük, majd székeket, hogy ne kelljen az asztal fölött görnyedniük; a nap is lement már, mire Rowena elégedetten felcsavarta a tekercseket, és mindannyian hazatértek.   

Onnantól kezdve nem egyszerűen egy iskolát terveztek alapítani, hanem a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát. Már nem csak egy iskola alapítói szerettek volna lenni: tudták, hogy nevük legendává válik majd a mágusok között, és évezredeken át emlékezni fog rájuk minden varázsló és boszorkány.

Eltelt egy év. Rowena könyveket gyűjtött, és beutazta az országot, hogy találkozzon minden nagyobb hatalmú varázslóval és boszorkánnyal: híres utazókkal, akik az egész világot bejárták mágikus lények után kutatva; idős kutatókkal, akik vaskos könyveket írtak a varázsvilág múltjáról, jelenéről vagy éppen jövőjéről; zavarodott professzorokkal, akik titkos pincéik mélyén olyan bájitalokat kevertek, amilyeneket előttük még soha senki. Helga különleges, gyógyító erejű vagy éppen életveszélyes növényeket gyűjtött, amelyeket majd a Roxfort üvegházaiba ültethetnek, és házimanókat hívott maga mellé, akik majd békében, emberséges körülmények között dolgozhatnak az iskolában. Godric tárgyalásokat folytatott a Varázslók Tanácsával, és támogatókat gyűjtött az iskola köré. Waylon is hosszasan utazott, távoli országokban keresve más mágusiskolák nyomait. Salazar ideje nagy részében Godric kisfiára vigyázott, a hátramaradó időben pedig rettegett, hogy borzalmas tanár lesz belőle, és igyekezett titokban tartani a többiek előtt, hogy a Hogyan tanítsuk a gyermekünket varázsolni és maradjunk életben című könyvet olvassa. (Amit egyébként felettébb ósdinak és használhatatlannak talált, és szívesen elbeszélgetett volna az írójával egy-két nemhogy hasznavehetetlennek, de kifejezetten kockázatosnak tűnő ötletről - csakhogy a szerző maga is elhalálozott már vagy egy évszázada, miután saját lánya aranyhallá változtatta. Hogy véletlenül vagy szándékosan, az sosem derült ki.)

Beköszöntött egy újabb nyár, lassan mindannyian hazatértek. Június első igazán meleg, napfényes szerdáján újra Skócia hegyláncokkal övezett tópartján álltak, pontosan azon a sziklaszirten, ahova Rowena legelőször vezette őket.

 - Eljött hát a nap - mondta Waylon. - A nap, amire hónapok óta várunk. Az utolsó…

Salazar megköszörülte a torkát.

 - Mi lenne, ha inkább csak csinálnánk? - kérdezte.

Waylon sóhajtva, de bólintott. Mind az öten előhúzták és a magasba emelték a pálcájukat.

 - Most? - kérdezte Waylon.

 - Most - felelték a többiek. És a kastély épülni kezdett körülöttük.

A nyár hátralévő részében Waylon építgette a kastélyt, míg a többiek az országot járták, és diákokat gyűjtöttek az iskolába. Ritkán találkoztak, és mindig csak rövid időre; sok volt a mágusgyermek, de még több a vonakodó szülő, és sok tégla volt, ami még nem találta meg a helyét a kastély falaiban, tornyaiban vagy épp a száznegyvenkét lépcső egyikén.

Nyárvégi este volt, az idő hűvösebbre fordult már, és eső áztatta a kastély falait, mikor Waylon bevezette barátait a hatalmas kastély tölgyfaajtaján át a bejárati csarnokba.

 - Már készen kéne lennie - magyarázta, ahogy elindultak fölfelé a széles márványlépcsőn. - Működnek a védőbűbájok, rejtve vagyunk a muglik elől, él a hoppanálásgátló bűbáj. De maga a kastély…

Mindannyian látták. A falak álltak. A lépcső szilárd volt a talpuk alatt. A falakon néhány festmény lógott, a lépcsőfordulóban egy páncél állt. De a kastély mégsem volt készen: a téglák mintha el akartak volna mozdulni a helyükről, a lépcső mintha nem szívesen tartotta volna őket a magasban, a csupasz falak mintha nem tűrték volna meg a festmények társaságát.

 - Mi történik itt? - kérdezte Helga, ahogy körbefordult az egyik első emeleti folyosón.

 - Talán túl sok ennyi mágia az épületnek - vélte Rowena.

 - De már idehívtuk a gyerekeket - mondta Godric. - A kastélynak készen kell állnia, mire eljön az ősz!

 - Készen fog állni - jelentette ki Waylon. - De én nem fogom tudni befejezni.

 - Te vagy a legjobb építő köztünk - mondta Salazar, miközben egy üres felületet nézegetett a csupasz téglafalon; aztán engedett a kísértésnek és megsuhintotta a pálcáját, mire egy új festmény jelent meg előttük: Salazar Slytherin kicsit jóképűbb, kicsit fiatalabb mása mosolygott rájuk a képről. - Mit tudnánk mi tenni, amit te nem?

 - Rengeteg mágia van ezekben a falakban - mondta Waylon, és kedvesen megpaskolta az egyik téglát maga mellett. - Kell neki valami, amiből táplálkozni tud, ha azt akarjuk, hogy örökké így maradjon. Valami, amiben szintén sok a mágia… ami ért az építkezéshez, ami… aki él.

A folyosó, amelyen még sosem jártak ennyien, olyan néma volt, mint még ezelőtt soha.

Aztán Godric idegesen felnevetett.

 - Waylon, neked elment az eszed.

 - Eddig sem volt neki - csóválta a fejét Salazar.

 - Egy áldozat? - kérdezte Rowena.

 - Ez őrültség - suttogta Helga.

 - Nincs más megoldás! - kiáltott Waylon. - Elhihetitek, hogy nekem sem tetszik az ötlet, de nincs más megoldás. Holnap hajnalban sort kerítünk rá.

 - Nem fogunk beleépíteni senkit ebbe a kastélyba - jelentette ki Godric. - Felejtsd is el. Kereshetünk egy mágikus tárgyat, vagy…

 - Nincs más megoldás! - ismételte Waylon. Egyetlen tárgyban sincs annyi erő, mint egy élő mágusban.

 - De az élő mágus nemsokára halott lesz! - csattant fel Godric.

 - Feláldozhatunk valaki mást is - vetette fel Salazar. - Kereshetünk…

 - Egy nagyon erős mágus kell - vágott közbe Waylon. - Nálunk hatalmasabb pedig nem létezik.

Aznap este abban a poros mugli kocsmában üldögéltek, ahol az egész elkezdődött - de ezúttal a legkevésbé sem lógtak ki a kocsma lehangolt, frusztrált, céltalan és mellőzhető életet élő muglijai közül.

 - Sorsot húzunk - közölte Rowena.

 - Nem - közölte Waylon. - Én leszek az áldozat.

 - Sorsot húzunk - ismételte Rowena.

 - Nem - ismételte Waylon. - Én leszek az…

 - Elég már! - csattant fel Salazar. - Belétek fájdul a fejem.

 - Gondolkodjunk logikusan - mondta Rowena. - Mindannyian megfelelő áldozatok lennénk, és mindannyian sokat veszítünk, ha feláldozzuk az életünket.

 - Most az egyszer te nem gondolkodsz logikusan, Rowena - csóválta a fejét Waylon. - Helgának két gyermeke van, és hamarosan életet ad a harmadiknak. Mióta gyilkolunk várandós asszonyokat? Nem gyilkolunk várandós asszonyokat, úgyhogy ez a kérdés el is dőlt. Godric az egyetlen rokona az alig kétéves fiának, és mióta hagyunk árván kisgyermekeket? Ilyet sem teszünk, úgyhogy ez is világos. Te magad, Rowena, most készülsz férjhez menni. Hosszú és boldog életet kell még élned. Salazar… nos, Salazar családja megöl mindannyiunkat és a családjainkat és az összes ismerősünket és talán mindenkit, akivel valaha találkoztunk, ha akár egyetlen újjal is az örökösükhöz érünk, tehát Salazarnak is életben kell maradnia. Úgyhogy én leszek az áldozat.

A következő nap hajnala hűvös szellővel, vad szelekkel és jéghideg esővel érkezett.

 - Roxfort, Roxfort, oxi-foxi Roxfort, tanítónk te légy… - dúdolt Waylon, amíg a huzatos bejárati csarnokban várták, hogy Salazar is megérkezzen.

 - Ez mégis mi? - kérdezte Rowena.

- A Roxfort indulója - felelt Waylon. - Szeretnéd hallani tovább is? Így hangzik: Roxfort, Roxfort, oxi-foxi Roxfort, tanítónk te légy, mert fejünkben zűr van, s nagy-nagy űr, meg pókok s néhány légy…

 - Kizárt, hogy ez valaha is a Roxfort indulója legyen - szögezte le Rowena. A következő két perc Salazar érkezéséig nyomasztó csendben telt.

A csend pedig csak egyre elviselhetetlenebbé vált, ahogy az épület közepe felé sétáltak. Lépteik élesen koppantak a kövön, aztán csendesen süppedtek a puha szőnyegekbe. A falakon lógó portrék is hallgatásba burkolóztak, csak tekintetük mozdult, ahogy a kastélyon keresztülvonuló mágusok útját követték.

Az épület szívében álltak meg.

 - Nem lehetne mégis… - kezdte Helga.

 - Talán ha… - fogott bele Godric.

 - Szerintem sem ez… - mondta Rowena.

 - Hogyha inkább… - próbálkozott Salazar.

Aztán mindannyian hallgattak.

Waylon Westenberg meghalt, mire felkelt a nap.

 

 De szelleme örökké tovább él a Roxfort falai közt.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.