Nem tudok mit csinálni. Itt ülök az asztalnál egy bögre teával, ami még túl forró ahhoz, hogy megigyam, és jobb híján kevergetem benne a kanalat. Kedd délután van, és a legnagyobb problémám az, hogy túl meleg a tea.

 Pontosan tudom ám, mi változott:
KÉMIA. KÉMIA. CSINÁLD MEG A KÉMIÁT. GYERÜNK, CSINÁLD MEG… ÁLLJ NEKI… KÉMIA.KÉMIA. HÉ, MÁR CSAK EGY NAPOD VAN! KÉMIA.

 Elég szembetűnő változás.

 Nem érzem azt, hogy húú, tökéletes volt, még ezer ilyet szeretnék. Ott voltak a félmondatok, amiket elkezdtem, ahogy sehogy sem akartak befejeződni. Bizonyára volt néhány összefüggéstelen mondat. Ott volt az pillanat, amikor még épphogy elkezdtem beszélni, de máris az előadás felénél tartok, és ez meg mégis hogyan történhetett?!  Ott volt, amikor nem tudtam valamit úgy elmagyarázni, ahogy akartam, vagy amikor a nézők nem úgy értették, ahogyan akartam.

 És ott voltál te.

 - Nekem most feltétlenül el kell szaladnom a jegyzeteimért, addig D. majd mesél egy viccet!
 Ez nem egy szó szerinti idézet.
 - Úristen - ez volt az, amit legelsőnek sikerült kinyögnöm. Aztán kiálltam a nézők elé viccet mesélni, és még nevettek is, na de ez mind nem számít. Valahogy úgy éreztem magam, mintha egy helikopterről dobtak volna le egy csapat ragadozó főemlős közé, de az egész valójában csak egy brutális, virtuális játék lenne, amiben meg kell találnom az egyetlen helyes kódot a meneküléshez. Úgyhogy viccet meséltem.

 Egyébként ez bizonyos szempontból nagyon felemelő érzés. Érezni, hogy értelmes emberi lény vagy, aki képes problémákat megoldani. Komolyan, azt hiszem, ezt az érzést neked is ki kell próbálnod. És ne aggódj, mert már gondolkozom a megfelelő alkalmon.