Kerestelek.

Felkutattam minden helyet

Megmásztam már minden hegyet

Hagytam ezer

Jelet neked

Égen-földön kerestelek.

Szerettelek.

Voltak világvégi helyek,

Voltak égig érő hegyek,

Voltam beteg,

Voltak sebek,

Remény nélkül szerettelek.

A piros gombolyaghoz, azaz

egy nagyon zöld, és nagyon szerelmes gombolyag vallomása

Egy gombolyag fonal.

Az asztalon heverve.

Ő nem tudja, hogyan,

Csak szépen, feltekerve.

Csak hever ott vakon.

Pedig milyen szép piros!

Ott fekszik az asztalon.

És ó, hogy milyen csinos!

Egy gombolyag fonal,

Az asztalon heverve.

Ő nem tudja, hogyan,

Csak szépen, feltekerve.

Csak hever ott vakon.

Nem is tudja, hogy zöld,

Ott fekszik az asztalon,

És ó, egy verset költ.

Csak hever ott vakon

Szomszédját lesve,

És nagyon, nagyon, nagyon

Mély szerelembe esve. 

Megismertelek a neten,

Te írtál egy szmájlit nekem,

Küldtünk virtuális csókot,

És röpködtek a virtuális bókok,

Cseteltünk hosszan az éjben,

A spermákat elküldted mailben,

És a kilenc hónap helyett

Már meg is jött a virtuális gyerek. 

Törött tükörben

Önmagamat nézem,

Darabokban lényem.

Torznak látszik minden,

Egy hazugság sincsen.

Töröttek a hibák,

Szétesett a világ. 

Nem tudom, milyen érzés megőrülni, de valószínűleg hasonlít egy kémiaórához. 

Hirtelen, a semmiből, egy olyan érzés tört rám, amivel nem tudtam mit kezdeni. A számomra értelmetlen szavak úgy úsztak felém, mint a halak. Legalábbis valamiért akkor ez jutott eszembe. Pontosabban: tisztán hallottam őket, mégis, mintha egy másik dimenzióból szóltak volna.

 Akkor még csak unatkoztam. Aztán - aztán jött az érzés. A könyvemet a táskámba rejtettem, mert a tanárnő pont arra sétált. De az érzésnek ehhez semmi köze nem volt. Elvigyorodtam, és gyorsan a másik irányba fordultam, mert akkor éppen nem történt semmi humoros / nevetséges / szórakoztató dolog. És akkor hirtelen - kitört belőlem a nevetés. Nem az a jófajta nevetés volt, hanem elkeseredett, csalódott, dühös, értetlen, fáradt, felháborodott nevetés. A padra hajoltam, a homlokomat a hűvös fához szorítottam, és nevettem. És közben ott volt az érzés, amit lehetetlen megnevezni. És a kérdés, amire elehetetlen felelni. Miért?

 Hirtelen múlt el. Vigyorogtam még párat, lemásoltam a tábláról néhány H és C és N betűt, meg a vonalakat, amik összekötötték őket. Fáztam. Aztán melegem lett. Álmos lettem. Aztán elmúlt.

Minden elmúlt. Egyedül maradtam. Egyedül, örökre, érzések nélkül. Csak én a kérdések: Miért? Miért?! Megőrültem volna?

 Végül is, ez egy kémiaóra.