Azért a világ,

hogy pontosak legyenek

a statisztikák?

Tény, hogy nekem itt és most nem ezzel kéne foglalkoznom. Tudom, mit kéne tennem: kikapcsolni az internetet, ki a Wordot, ki az egész számítógépet úgy, ahogy van, kihúzni az áramból, kidobni az ablakon... na, a lényeg az, hogy hagyni kéne ezt az egészet, fogni a kémiakönyvet, és nem bemagolni, hanem szépen, lépésről lépésre, logikusan, átgondoltan - megtanulni. 

De... ez nem olyan egyszerű. 

 Leülök kémiát tanulni. Nem arról van szó, hogy máskor ne fordult volna elő ilyesmi, most mégis egészen más a helyzet. Kinyitom a kémiakönyvet, és végiglapozom azt a részt, amit meg kéne tanulnom. Holnapra. Itt ér a legelső csapás: sosem gondoltam volna, hogy ez több, mint harminc oldalt jelent. De megoldom. Talán túlzás azt mondani, hogy lelkes vagyok, de mindenesetre elszánt. Kit érdekel, mennyit szenvedek, „csakazértis” meg fogom tanulni és „csakazértis” ötös dogát fogok belőle írni. Egyszerűen kizárt, hogy az ember hagyja, hogy a kémia kifogjon rajta. Legalábbis én kizárt, hogy hagyjam.

 A következő gond akkor jelentkezik, amikor úgy valójában elkezdem olvasni az anyagot. Olyan kifejezésekkel találkozom, mint „az öttagú aromás gyűrűs pirrol”, „a heterociklusos vegyületek”, vagy „dimetilénamid”. És akkor jönnek olyanok, hogy „ikerion”, „béta-amino-butánsav”, „polipeptidlánc”, „fibrilláris fehérjék”, „reverzíbilis” vagy „irreverzíbilis”, meg hogy „koaguálható-e”, és hogy a DNS valójában „dezoxiribonukleinsav”, ráadásul „a fehérjeszintézist az RNS molekulák végzik”.

 Biztosan tele van a világ olyan emberekkel, akik ezt olvasva szánakozva mosolyognának rajtam. Mert ezek egyszerűek. Érthetőek. Sőt, még a legegyszerűbbek és legérthetőbbek közé tartoznak. Minden elismerésem az övék… meg kapnak tőlem néhány tábla Milka-csokit, ha esetlek korrepetálnak.

 Amúgy nekem ezzel nem is lenne semmi bajom. De komolyan. Hajlandó vagyok megtanulni az egészet. Tényleg. Majdnem azt mondtam, hogy még ha bele is halok. Ezt nem mondom, pedig az érzés olyan, mintha egy-egy részecském fájdalmában/elkesereddtégében/kétségbeesettségében/tehetetlenségében vagy csak azért, mert már beleőrült ebbe, meghalna tanulás közben. De nem, nem ezekkel a szavakkal, kifejezésekkel van a bajom… hanem hogy a könyvet olvasva minden egyes mondat előtt mintha ott lebegne ötemeletnyi, neonsárga villogó betűkkel: NYILVÁNVALÓ! Mert ezeket nem most tanulom meg. Ezeket már tudnom kéne. És akkor visszalapozok a könyvben, hogy mégis mi a jó *** ez meg ez, és mit találok válasz helyett? Még több kérdést.

 Imádom, egyszerűen imádom a kémiát. Annyira, hogy azt már el sem lehet mondani.

 Nem mintha tanultuk már volna, amit a könyv ezekben a leckékben leír. Mindössze ilyen mértékű kémiai ismeretekkel, amikkel mi ugyebár rendelkezünk, már magunktól is képesek vagyunk rájönni a lényegre, összekombinálni a helyes megállapításokat, meg egyébként is, a korábban tanultak alapján ez már teljesen egyértelmű.

 Sokan kérdezik, miért nem szólunk a tanárnak, ha nem értünk valamit. (Mert nem én vagyok az egyetlen, aki nem érti, ez az egy gondolat vigasztal néha.) És tényleg nem szólunk. Mert akkor a tanár megkérdezi, hogy és mondjuk odáig érted, hogy 核酸 的生物學作用 是什麼?

 Szegény diák meg akkor csak ül, gondolkozik, hogy hova, kire nézzen támaszul, és gondolkozik, hogy mit tegyen. Gondolkozik, vadul, lázasan - és általában hiába. Társai csendben bámulják. Tekintetük elismerő („nézd már, xy megkérdezte!”), bíztató, („mondd ki! mondd ki a helyes választ, kérlek, légy szíves, légy olyan bűbájcsillag!”) és reménykedő („mondd ki, különben engem kérdez…”). Ő meg csak ül. Két lehetőség jut eszébe: kimondja az első „kémiásan” hangzó szót, és reménykedik, hogy legalább köze lesz a témához. Vagy kiböki, hogy még csak elképzelése sincsen arról, hogy miről beszélnek.

 Szóval, ezért nem kérdezünk semmit. Mert akkor kiderül, hogy nem csak ennél a témánál vagy ennél az anyagrésznél akadtunk el. Sőt, még csak nem is ennek a tankönyvnek az elején… arra viszont, hogy mi volt az első dolog, amit nem értettünk, már senki sem emlékszik.

 Azt hiszem, végül mégsem fogok kémiát tanulni. Itt hever előttem a nyitott könyv. Egyébként vannak benne szép, színes képek. Csak éppen félelmetesek is. És jobban félelmetesek, mint amennyire szépek.

 Mindig megzavar valami. Rögtön azután, hogy kinyitottam a könyvet, ebédelnem kellett. Mert ha az ember családja megteszi, hogy ebédet főz, ráadásul meglehetősen finom ebédet, akkor az ember nem teheti meg, hogy kémiát tanul ahelyett, hogy ebédelne. Na meg miért is akarná megtenni? Ebéd után meg nem lehet kémiát tanulni, ez egyértelmű. A könyv meg, amit az ember elkezd olvasni, százszor érdekesebb, mint a nukleinsavak. Aztán ahogy visszajön az asztalhoz kémiát tanulni, a s szomszéd elkezdi átfúrni a fél falat. Úgy meg nem lehet tanulni. És mire a s szomszéd végez a dolgával, az embernek már nincs kedve a kémiához. Sötét van kint, sötétben meg nem lehet tanulni. Nem is beszélve arról, hogy a könyvet fényes papírra nyomtatták, és az asztalon égő lámpa miatt persze mindig pont az a része fénylik, ahová az ember épp néz. És ha már ennyi minden történt, akkor az ember biztos lehet benne, hogy ez az eset már rég túlmutat saját magán. Itt már többről van szó. Egyszerűen a világmindenség is ellenzi, hogy kémiát tanuljak. 

Egy fizikaóra általában halálosan unalmas. Unalmas az első öt percben, aztán halálosan unalmas, aztán őrülten unalmas, aztán már nem is unalmas, csak simán őrült vagyok. Majdnem annyira őrült, mint kémián, amikor már csak az dob fel, hogy a földhöz vágjam a tollaimat... nem, a fizika jobb a kémiánál. Jobb, mert a leghátsó sorban jóformán azt teszek, amit csak szeretnék. Lehet olvasni. Lehet házit írni a következő órára. Szinte még aludni is lehet. De aztán rám tör az az érzés, hogy most be kéne bújni a pad alá, ahol egyedül vagyok, biztonságban, távol a fizikától, összegömbölyödni, átölelni a térdeimet, a fejemet lehajtani, belefúrni egy puha párnába, álmodni a felhőkről, ahogy ugrálok rajtuk... és olyankor csak nézem az órát, és remélem, kicsöngetnek, mielőtt maradandóan megőrülnék. 

Most már nem is próbálkozom. Akkor még megtettem - leginkább azzal, hogy minden órára magammal cipeltem egy füzetet, amibe időnként még írtam is. Mármint írtam, fizikát. Néha kémiát. Néha meg olyat, aminek egyikhez sem volt semmi köze. Ez a füzet akkor hosszabb időre odalett (nem az én hibámból), aztán meglett (nem az én hibámból). És megtaláltam, mi volt még benne a fizikán kívül. 

Egyenes vonalú egyenletes mozgás,

A teremben egyre csak nagyobb lesz a zsongás,

Az egyenes elmegy a semmibe,

De miért kell fizikának lennie?

 

Betűk, vonalak és borzalmas számok,

És lassan már én is rémeket látok

Nyolc perc van még, az órát csak nézem

Grafika, képlet, egyre megy: nem értem! 

Körbevesz a lebegő

Álomittas levegő

Nem érdekel a kettes számú példa

Csak legyen vége lehetőleg még ma

Nem tudom, mi a nyomásnak a jele,

De most inkább nem is gondolok bele.

És legalább a tanár

érti, habár

ő is alszik már.

Végtelenített órák, végtelenített percek,

A végtelen világban már soha el nem telnek

Végtelen a konstitúciós képlet,

A vonalábra is végtelen szép lett

Végtelen bámulok kifelé az ablakon,

Végtelen könyöklünk a kémiatermi padon

És lehet nem így van, de én azt érzem,

A szerdát végtelen világban éltem.

 

Már csak a szívem dobog szüntelen,

A szívem kitart, még nem adja fel,

Az mindegy, mit néz, mást lát a szemem,

Nem tudom, igaz-e, amit mond nekem.

Hozzád megyek

Mi volt eddig, az nem számít,

Engem semmi más nem csábít:

Ami majd lesz, nem érdekel,

Csakis te, te kellesz nekem.

Nem tudtam mit, de kerestem,

Nem éreztem, csak szerettem,

Merre tartott, vitt az élet,

Követtelek mindig téged.

Ki vagy te, és mért nem felelsz,

Nem tudom már, merre lehetsz,

Fáj a szívem, érted sajog,

Csak megsúgnád: közel vagyok?

Küldenél egy apró jelet,

Suttognád a csendben neved,

Meghallanám, bármilyen halk,

Felismerném: ez az a hang.

Most már mindegy, tovább megyek,

Érted én már bármit teszek,

Egyszer biztos megtalállak,

S várlak én is - egyre várlak.