További suli, további fizikaórák és még tovább szenvedek. Néha, amikor utólag arra gondolok, hogy mennyire tudok szenvedni fizikaórákon (vagy éppen kémián), elkezdem rosszul érezni magam, mert tudom, hogy más emberek ennél sokkal de sokkal de sokkal jobban szenvednek. Önző dolog lenne? (Lehet.) De...de egyszerűbb elmerülni a világ végtelenségében és a soha meg nem szólaló csengőre várni, mint a világ komoly problémáin merengeni. És megteszem, ameddig lehet. 

A legelső.

sietek
a csodabazárba
sietek
mielőtt bezárna
otthagyom
táskámat az útfélen
elvesztem
benne minden reményem

hagyjatok
most már magamra
elvesztem
most már magamba’
rohanok
messze, örökkön
rohanok
- és beletörődöm 

a zéletem

az ágyamon heverek
halkan felnevetek

volt egy szép életem
de odalett a múlt héten

20 darab volt, 8 maradt
egy pohár víz és nyolc darab

mert eltévedtem utamon
és elvesztettem valahol

a zéletem

zsinórok, vagy vezetékek, vagy ahogy tetszik, azaz azok az izék (a zizék) amiket a fizikaterem ablakából látni, és amik segítenek megőrülni egy kicsit 

a múlt a háta mögött
az esküvő áll előtte
szépen fel is öltözött
de vőlegénye lelőtte 

A világ egyenes, és én életben maradok. Az ott áram, ez pedig egy fizikaóra. Az élet szép. 

és van a táskámban egy szöveggyűjtemény
köszönöm 

nekem fehér
fehér minden
és inkább nem is sorolom fel
mert fehér és névtelen
nekem
a végtelen

  és ha ez még nem lenne elég
(néhány órával korábban, néhány teremmel arrébb)

"- Bence édes, milyen óra van most?
 - Hmm…?"

Annyira… jellemző.
A kémiaóráknak (igen, már megint) saját, külön hangulatuk van, ami a világmindenségben más körülmények között sosem képes létezni. Azok a végtelen percek, amikor ülünk, és az ember hirtelen ott találja magát a kémiateremben, és mint egy rajzfilmben a villanykörte, hirtelen megvilágosodik.
 Kémiaóra bizony. És megkérdezi a padtársától (vagy rögtön valaki mástól három padsorral előrébb, ha közelebb úgysem tudja senki), hogy mi is történik éppen, de persze nem kap választ, mert mégsem fog három sorral előrébbre kiabálni. Úgyhogy az történik, mint egyébként: a teremben halk zaj, a padon a könyv (nem feltétlenül kinyitva és nem feltétlenül kémiakönyv), az ember meg ül, nézelődik és vár. Olyan, mintha megállt volna az idő. Nemsokára kiderül, hogy éppen a tankönyvi főszöveget olvassuk. Vagy megcsináljuk a hozzátartozó feladatokat… vagy a feladatokat a munkafüzetben, vagy esetleg kijegyzeteljük a könyvet. Attól függ, kinek hisz az ember (bár a két legáltalánosabb válasz még mindig a „nem tudom” és a „semmit”).
 Amikor a portásbácsi (egyszóban) végighúz valami nehéz tárgyat két emelettel lejjebb az udvaron, mindenki felkapja a fejét. A terem elcsendesedik, és halkan figyelünk, hogy vajon mi ez a világvége-zaj. Mert nekem konkrétan egy felénk zuhanó meteoritra hasonlított.
 Amikor eszembe jut, hogy már csak néhány hónap, és vége az életem összes kémiaórájának, megborzongok, és eldöntöm, hogy otthon feltétlenül ki fogom számolni, mennyi óra van még hátra. És kiszámoltam. És az eredmény negyven lett. Persze nincs meg a hangulat, szóval egyelőre a negyven csak egy unalmas és hétköznapi szám, de majd a legközelebbi kémián megpróbálom úgy valójában beleélni magam. 
 Amikor az utolsó kémiaórán fogunk ülni… a gondolat elképesztően fantasztikus. És félelmetes. És überszuper. És mi lesz velünk?
 Amikor a tanárnő azt mondja, hogy „a faktosoknak mondom”, az agyam összes, még utolsó leheletével  működni próbáló része is kikapcsol. Isten veled, drága kémiám. (Találkozunk a… nem, inkább nem.)

 és végül
...

KÁZMÉR HALOTT

.

(én pedig fehér macska vagyok)

 Néhány órával ezelőtt is hasonlóan sétáltam az utcán. Jobb láb a bal után és megint csak a bal előtt. Akkor szaladtunk. Jobb láb a bal előtt és a bal után, és hideg, észveszejtően hideg, és miért jutnak eszembe ilyen szavak, és a hidegtől és a szaladástól könnyezek, és nevetek, amikor megállunk, és szomorú vagyok, mert hiába szaladunk, a tűzijátékot mindig kitakarja valamelyik panelház. Újfent elcsodálkozom azon, hogy a tűzijátékot még mindig rövid ü-vel írnám. Néha látunk egy-egy apró fellőtt fényes izét, néha meg igazi, szép tűzijátékot, és szaladunk tovább, ki a panelek mögül és be újabb panelek mögé, és a szaladástól könnyezem, a könnyektől piszkos szemüvegemet pedig az egyetlen elérhető puhább felületbe, azaz a kesztyűmbe törlöm, amitől még piszkosabb lesz. Nincs időm vacakolni vele, mert már szaladunk is tovább, és amúgy is köd van, és a panelek között visszhangzanak a körben fellőtt tűzijátékok (ezt a szót akkor is mindig elgépelem), és megyünk tovább már fél órája az új évben, és előtte arról beszéltünk, hogy egy újabb évet elkezdeni nem is olyan nagy dolog, de akkor azt érzem, hogy igenis a világ egyik legfantasztikusabb eseménye.  

 Az út közepén sétálok. Nem csak úgy az úton rajta, hanem pontosan a közepén, és nagyon ügyelek rá, hogy az út közepe pontosan az út közepén legyen. 
 Percek óta sétálok, amikor hirtelen felbukkan a domb mögül egy autó. Gondolatban kiöltöm rá a nyelvemet, egy pillanatig még sétálok vele szemben - az út közepén -, és elképzelem, mi járhat a sofőr fejében. Aztán, ha már úgyis ott van, befordulok a következő sarkon. 
 Újra panelek. Próbálom hallgatni a csendet, de mivel az egész éjszakát a világ legszőrösebb macskája társaságában töltöttem, saját szaggatott légzésem kívül semmit nem tudok hallani. Mély levegőt veszek, de a zaj akkor sem szűnik meg - a szatyor a kezemben, ahogy térdemnek ütődve zörög. A sálam, ahogy kabátom nyakát súrolja, miközben oldalra fordítom a fejem. A csizmám, ahogy újra és újra finoman koppan az aszfalton. A szívem, ahogy egyre hangosabban ver a fülemben. Talán ideje lenne levegőt venni. 
Úgyhogy csak sétálok tovább. Jobb láb a bal előtt és jobb láb a bal után. 

ujjaim szinte megfagytak

híre sincs tavasznak

és vágyaimat hiába

foglalom imába

lelked eldugott zugában

a szíved kicsi jégveremhez

hasonló ma nekem

pedig annál is hidegebb

van most már idebent

lelked eldugott zugában

hintáztam egykor lágyan

csak szorítom a kötelet

de a hinta leesett

és már teljesen hiába

szállsz velem vitába

lelked eldugott zugában

hintáztam egykor lágyan

a hinta is velem repül

ésszerűtlenül

együtt zuhanunk mindvégig

a valótlan célig            

de kaptál egy zugot a lelkemben

hol hintázhatunk végtelen

nekematevilágod

új egészen

nekematevilágod

kitárva, szépen.

ezvagyte

tudtam eddig is

ezvagyte

impermeábilis*

furcsanagyon

leírva, nyíltan

furcsanagyon

és nagyon bírtam :D

(még akkor is, ha minden egyes vessző

elé szóköz nem teendő

és ez nem akar sértés lenni

- najó, ennyi.)

* És ez sem egy csúnyán elrejtett udvariatlanság szeretne lenni - azt jelenti, áthatolhatatlan. Általában kőzetekre használjuk, de attól még nem gorombaság. Ugye?