Jó éjt
avagy parányi jóvátétel a szalmakalapodnak

A pici, képzelten
tanulószellem,
amikor eljött az este,
az ágyát megkereste, 

felhúzta a pizsijét,
imádkozott kicsikét,
majd önfeledten, szabadon
ugrált egy csöppet a matracon. 

Aztán mikor elfáradt
megvetette az ágyat,
magára húzta a pokrócot,
átölelte a plüsspókot,

 és báránycsontvázakat számolt,
úgy várta az álmot
a pici, képzetlen
tanulószellem. 

" A szövegek érinthetik a mozgás-, látás-, hallássérültek, az értelmi és beszédfogyatékosok, az autisták és a halmozottan fogyatékosok mindennapjait. Célja az, hogy akadályoztatott társaink élethelyzeteit az irodalmi diskurzus terébe emelje, ezzel is artikulálja a fogyatékosságok különbözőségeit, ugyanakkor bemutassa a másságok mélyén rejlő azonosságot."

Ez röviden és tömören pontosan az, ami nekem nem sikerült. 

 - Meg akarok halni.
 Ezzel kezdődik az egész. A nappaliban üldögélünk, a tévében valami olyan műsor megy, ami egyikünket sem érdekel. Lábad kockás takaróba burkolva, az enyém csíkosba - most teljesen egyformák vagyunk.
 Mit lehetne erre felelni? Tudom, hogy nem helyes döntés, de felveszem a bögrémet, mit sem törődve azzal, hogy forró, és égeti a tenyeremet; belekortyolok a teába, és addig nem nyelem le, amíg az egész nyelvem el nem zsibbad. Végül a legbutább dolgot sikerül kiböknöm:
 - Miért? - kérdezem.
 - Miért ne? - kérdezed te, és én kénytelen vagyok elfogadni, hogy kérdésemre valójában nem is létezik jobb válasz. Miért ne? Ennyi az egész.
 - Hogyan? - kérdezem inkább. Te a távirányítóért nyúlsz, és lehalkítod a tévét, amíg a reklám megy.
 - Akárhogyan - megvonod a vállad, és kicsivel feljebb húzod a takarót a lábadon.
 - Például? - ennél a kérdésnél már én is kezdek megijedni magamtól, úgyhogy inkább bele sem gondolok, hogy te mit érezhetsz.
 - Kiugrom az ablakon - feleled.
 - Hogy jutsz el az ablakig? 
 Ennyi erővel akár én is beléd döfhetnék egy kést. Látom, hogy mit okoznak neked a szavaim. Felkapod a távirányítót, és együtt bámuljuk a zöld csíkot a képernyő alján, miközben maximumra tekered a hangerőt. Most már lehetetlen nem figyelni rá.
 - Kegyetlen vagy - suttogod, és alig értem, mit mondasz, mert valami szappanopera megy, és a feleség éppen rajtakapta a férjét egy másik nővel. - És kegyetlenül tökéletes.
 Félek, hogy jelenetet rendezel. Mert képesek vagyunk arra mi is, sőt, még rosszabbra, mint ami épp a tévében folyik. Olyan fellengzős és nagy szavakat vagyunk képesek egymás fejéhez vágni, hogy azt bármelyik Eduardo Martinez Fernando Pablo akárkicsoda is megirigyelhetné. Aztán mindketten elvonulunk, úgy teszünk, mintha az egész nem jelentene semmit. Hideg, kimért és lenéző pillantások, holott jól tudjuk, hogy amint egyedül leszünk egy-egy zárt ajtó mögött, mindketten zokogni fogunk. Végül egymás vállán zokogunk. De mit tennék, ha te nem lennél?
 - Te fogod megtenni - mondod hirtelen.
 Felkapom a távirányítót és kikapcsolom a tévét.
 Néma csend. Már-már ott vagyok, hogy ennél még Esmeralda Carolina Eduarda stb. is jobb volt, de nem vagyok képes megnyomni a megfelelő gombot.
 - Hogyan? - kérdezem. Idióta.
 - Ahogy szeretnéd - megint megvonod a vállad, és még feljebb húzod magadon a takarót.
 Én viszont ledobom magamról a sajátomat, felpattanok, és a szekrényhez rohanok. Te csak ülsz, és nézel engem. Sorban húzom ki a fiókokat, és kiveszek mindent, ami a kezem ügyébe kerül.
 - Fényképek! - az öledbe vágok egy régi albumot. Nincs időd nézegetni, de ahogy látom, kedved sincs hozzá. - Látod ezt itt? - dühöngök. - Ez egy… számla! Ez a kedvenc pulóvered. A nyavalyás rózsaszín, ronda fényképeződ! Még egy pulóver. Pulóverhegyek! És te képes vagy arra kérni, hogy öljelek meg!?
 Úgy nézel rám, mintha megőrültem volna. Csak ülsz ott, mozdulatlanul, beborítva mindazzal, amit rád dobáltam, és nézel fel rám.
 - Mit szeretnél? - felkapom az egyik pulcsidat, és beletörlöm a könnyeimet. - Tartsak neked hosszú és megható előadást a közös élményeinkről? Vagy szeretnéd hallani, hogy mennyire szeretlek, és hogy nem mehetsz sehova? Hogy mennyire üres lenne nélküled a világ? Pfuj!
 Leülök a földre, törökülésbe húzom lábaimat, és felkapok egy fényképet a földről. Minket ábrázol, még kislányként, kicsit homályosan mosolygunk a kamerába.
 Te is sírsz. Amikor megszólalsz, alig mondasz valamit. Azt a b betűs szót használod, amit én használtam mindig, és te mindig szóltál, hogy ne használjam. Nekem pedig mosolyognom kell. Igen, kegyetlen vagyok, ráadásul kegyetlenül tökéletes. Felkelek, félrelökve mindent, amit a szekrényből dobáltam ki, kihámozlak a takaródból, és felveszlek, mint egy kisgyereket. A baleset előtt nehezebb voltál nálam kicsivel, és mindig nyafogtál azért a néhány kilóért, amit rajtad kívül senki sem látott. Most könnyedén elbírlak.
 Nem szólsz semmit. Persze ha tudnád, hova indulok, lenne néhány szavad. Berúgom mögöttünk a bejárati ajtót, és mindketten fázunk, de egyikünk sem említi meg. Belekapaszkodsz a nyakamba, lábaid esetlenül lengenek.
 - Csukd be a szemed - suttogom a füledbe, de nem látom, megteszed-e. Amikor sokáig nem szólsz semmit, tudom, hogy igen. Az előbb arra kértél, öljelek meg, most behunyt szemmel hagyod, hogy cipeljelek. Rájövök, hogy mennyire bízol bennem. Kicsit gyorsabban sétálok.
 Kihalt kereszteződéshez érünk. Leteszlek az aszfaltra.
 - Kinyithatod - suttogom, pedig már rég megtetted. Ülsz és bámulsz magad elé, nem nézel rám, de nem hiszem, hogy sokat látsz a könnyeidtől. Végül megint az a b betűs szó. Leülök mögéd, és egymás hátának dőlünk, ahogy mindig szoktunk. Vagyis, a baleset óta inkább csak te dőlsz nekem, de én észre sem veszem.
 - Veled is megtörténhetett volna - mondod, pedig ezt nekem kéne mondanom.
 - Igen - felelem, és felbámulok a felhőkre.
 - Te is megkérnél, hogy öljelek meg?
 - Megtennéd?
 - Nem.
 - Akkor miért kérsz tőlem ilyet?
 - Mert szeretlek.
 - Baszd meg.
  Csendben ülünk, tudom, hogy te is a felhőket bámulod.
 - Vonat - szólalsz meg.
 - Hajó - vágom rá.
 - Vonat - erősködsz.
 - Hajó!
 - Nem értem, mit látsz rajta hajót. Egyértelműen vonat.
 - Én sem értem, hol látod azt a vonatod. Ha egyszer hajó, akkor hajó, és kész!
 A könyököddel oldalba böksz, mire odébb húzódom, és mindketten lefekszünk a hátunkra.
 - Azért látsz hajót, mert fejjel lefelé nézed - mutatod, hogy hol van a vonat.
 - Te nézed fejjel lefelé - én is megmutatom, hol a hajó.
 - Te mindent fejjel lefelé nézel - mondod te, én meg elgondolkozom, hogy mit érthetsz ezen.
 Csend van és sötét, az aszfalt jéghideg. Fülelek - valami különös, távoli hang. Azt hiszem, te nem hallod, mert mozdulatlanul, némán fekszel. Most már egyértelmű - de te még mindig nem reagálsz. Felállok, és lesétálok az útról, mielőtt az autós felbukkanna a kanyarban. Te meg csak fekszel ott a hátadon, miközben csend van, sötét, és az aszfalt jéghideg. 

 Időnként eszembe jut, amíg tart a nyári szünet, de mindig úgy döntök: majd szeptemberben.
 Eljön a szeptember.
 Elmegyek és elmagyarázom nekik, miért. Elbúcsúzom. Elköszönünk egymástól, lezárunk egy korszakot, továbblépünk. Mármint én. De nem tettem meg.
 Alig ismertük egymást, alig találkoztunk, és akkor is mindig ugyanazt tettük. De talán mégis jobban ismertem őket, jobban ismertek ők engem, mint a többiek. A barátaim voltak, azóta nem is beszéltünk.
 Egyetlen kattintás, és véletlenül egy egész bekezdést kitörtök, egyetlen elgépelt szó helyett. Visszavonás. Ez nem egy hasonlat, ez tényleg megtörténik. Úgy terveztem, hogy megyek, és folytatom máshol, de tudom, hogy nem lehet: máshol rosszabb lenne. Mindegy, hogy hol, hogyan, kikkel, mindegy, hogy valójában jobb hely - én rosszabbul érzem magam.
 Úgyhogy próbálom elfelejteni, próbálok úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Látom a fényképeket, amiket nem akarok látni, és amelyeken szerepelni szeretnék. Le akarok zárni egy korszakot - de sokkal több volt egy korszaknál. Ennyi erővel megpróbálhatnám elfelejteni az elmúlt hat évet is.

 Ovi. Nem is emlékszem rá, nem emlékszem az emberekre, csak néhány összefüggéstelen emlékfoszlány. De ott kezdődött. A lépcsővel szembeni terem alsóban, röpi után, addig, amíg meg nem utáltuk. A konditerem a pincében. Törökország. Egy egészen más csoport, egészen más műfaj. Következő év, Oázis - felrepedezett padló, tömeges balesetek, amikor egyikünk megbotlik rajta. A vér, amikor mezítláb belelépek. A terem kicsi, mindig nekimentünk a villanykapcsolónak. Sötétség. Próba este a büfénél, félretolt biliárdasztal, és le kell hajolnunk, olyan mélyen van a lámpa. Egy nappal a verseny előtt, és nem tudjuk a koreográfiát. Maradunk, amíg végre sikerül. A teniszpályán hasalva ruhákat tervezünk, mert a termet egyszerre több csoportnak adták ki. A cipőnk talpa a parkettához tapad, mert a folyosók mindig vizesek. Lábujjhegyen szaladunk, a teremben már felújították a padlót.
 Aztán költözünk. Nagyobb, szebb próbaterem, hatalmas tükrökkel és hatalmas ablakokkal. A második emeleten, és a liftet senki sem meri használni. Gálák, bálok, legrosszabb és legjobb fellépés. Sportágválasztó, bemutató óránként, mezítláb, a fű hihetetlenül zöld és puha, de minden tele van darazsakkal. Tanítjuk a kicsiket, néha még járni is alig tudnak. Gála év végén, rohanunk az öltözőbe, fel a másodikra. Gála a következő év végén, és az öltöző olyan messze van, hogy inkább a folyosón öltözünk. Háttértánc, ének. Fantasztikus gála karácsonykor.

 Fényképek, videók, na meg egy csomó emlék. Ha meghallok egy zenét, még mindig megy a fejemben a koreográfia. Tudom, mikor merre kell mozdulni, tudom, hol állnak a többiek, és látom magam előtt a tükröt a teremben, ahogy próbálunk. Ahogy hatvanadszorra kezdjük újra, csak legyen már végre tökéletes. És szeretjük egymást, és nincs olyan lány, aki ne sírt volna az öltöző sötétjében. A szomszéd teremben szól a zene, a lábak egyszerre dobognak a földön, és a világ rossz, neki meg mindenből elege van. Amikor vége a számnak, kioldalazok az ajtón, majd együtt megyünk vissza, és nem oldódott meg semmilyen probléma, de azért táncolunk. És az majd segít.

és csak illúzió
a karodba szúrt infúzió 

a cirkuszban, a porondon,
a hegek az arcodon,
a falak mögött, a sátor
- morfiummámor -
egy lépéssel előtted
és te meg lelőtted
a cirkusz, a fények,
az életkörülmények
mint egy fényképet, 

a tükörképed.
és nem ő volt a hibás,
(teatralitás)
és a vér nem patak,
hanem szigetelőszalag
és az élet ennyi,
buta valamennyi
és csak fekszel a hátadon,
rosszakat álmodol, 

de a karodba szúrt infúzió
mégsem illúzió