11 óra 59 perc volt, amikor a téren kialudtak a fények, feltámadt a szél, szétfújta a szép kupacba rendezett őszi faleveleket, és még mindig nem volt éjfél, amikor az eső szakadni kezdett. Igazán teátrális pillanat lehetett volna.
 A két csuklyás mókus lemászott a villanyoszlopról, ahol addig rejtőzködtek. Egyikük egyenesen felszaladt az óratoronyba, és azonnal szörnyet is halt, amikor fejbe verte az éjfélkor megkonduló harang.
 Így a tér figyelme a másik mókusra terelődött. Végigszaladt a macskaköveken szökőkút felé, és szándéka akkor sem lankadt, amikor meghúzta bokáját egy rosszabb lépésnél. Felugrott a fehér kőből faragott peremre és egy pillanatig elnézte magát a víztükörben. Megigazgatta frufruját és végigsimított kicsit összekócolódott farkán, majd belepottyant a vízbe, és megfulladt. A tér kihalt volt, hallgatott és mindent megjegyzett. 

***
(csillagok)

 Amikor a kéz rácsapott a villanykapcsolóra, a lámpa felhúzta az orrát, sértetten elfordult és csakazértse kapcsolódott fel. A kéz erre elcsodálkozott és újra a kapcsolóra nehezedett, ezúttal valamivel finomabban. Előbb le, aztán vissza. Semmi. A lámpa karba tett kézzel duzzogott.
 Az ablak ekkor jutott döntésre, a lámpa oldalára állt és becsapódott. A kéz hangosan káromkodott.
 A láb belerúgott a falba, ami ijedten, tettének elviselhetetlen súlya alatt szégyenkezve húzódott odébb.
 A kéz követte a kezet. A láb fájt, a lámpa duzzogott, az ablak gonoszul kacagott, a fal sírva fakadt. És ekkor több millió, ettől teljesen független esemény hatására vége lett a világnak. A kéz, a láb, a lámpa, a fal, az ablak - nyugodjanak békében. 

a falióra szerint még
hátravan négy
perc az órából
minek alkalmából
hallucinálni kéne
egy almás lepényre
és összefirkáltam a padot
mire becsavarodott
de kár volt erre pazarolnom
a kék tintapatronom

és a teremben a föld
csúnya halványzöld
mint bizonyos nézetben
az életem
az eső meg bekopogott
az ablakon, holott
senki idebenn
nem látta szívesen

és három megawatt
az idő mely megakadt
és azóta a helyes utat
kutatva részegen mulat
velünk már nem törődik 

inkább megtöbbszöröződik

Nem tudok mit csinálni. Itt ülök az asztalnál egy bögre teával, ami még túl forró ahhoz, hogy megigyam, és jobb híján kevergetem benne a kanalat. Kedd délután van, és a legnagyobb problémám az, hogy túl meleg a tea.

 Pontosan tudom ám, mi változott:
KÉMIA. KÉMIA. CSINÁLD MEG A KÉMIÁT. GYERÜNK, CSINÁLD MEG… ÁLLJ NEKI… KÉMIA.KÉMIA. HÉ, MÁR CSAK EGY NAPOD VAN! KÉMIA.

 Elég szembetűnő változás.

 Nem érzem azt, hogy húú, tökéletes volt, még ezer ilyet szeretnék. Ott voltak a félmondatok, amiket elkezdtem, ahogy sehogy sem akartak befejeződni. Bizonyára volt néhány összefüggéstelen mondat. Ott volt az pillanat, amikor még épphogy elkezdtem beszélni, de máris az előadás felénél tartok, és ez meg mégis hogyan történhetett?!  Ott volt, amikor nem tudtam valamit úgy elmagyarázni, ahogy akartam, vagy amikor a nézők nem úgy értették, ahogyan akartam.

 És ott voltál te.

 - Nekem most feltétlenül el kell szaladnom a jegyzeteimért, addig D. majd mesél egy viccet!
 Ez nem egy szó szerinti idézet.
 - Úristen - ez volt az, amit legelsőnek sikerült kinyögnöm. Aztán kiálltam a nézők elé viccet mesélni, és még nevettek is, na de ez mind nem számít. Valahogy úgy éreztem magam, mintha egy helikopterről dobtak volna le egy csapat ragadozó főemlős közé, de az egész valójában csak egy brutális, virtuális játék lenne, amiben meg kell találnom az egyetlen helyes kódot a meneküléshez. Úgyhogy viccet meséltem.

 Egyébként ez bizonyos szempontból nagyon felemelő érzés. Érezni, hogy értelmes emberi lény vagy, aki képes problémákat megoldani. Komolyan, azt hiszem, ezt az érzést neked is ki kell próbálnod. És ne aggódj, mert már gondolkozom a megfelelő alkalmon. 

 Zihálva ébredsz, kezed az ágy melletti villanykapcsolót csapkodja, de hiába: a lámpa nem ég. Kétségbeesett vagy és nem gondolkodsz - harcolnod kéne, menekülnöd, vagy legalább sikítanod, csak hogy egy csöppnyi sikerélményem lehessen, de te csak kapcsolgatod a villanyt, valamiféle csodát várva. Néha meg tud döbbenteni, mennyire lassúak az emberek.

 Te nem láthatsz engem, de én jól szórakozom a szenvedéseden. Tudod, hogy valami történt, történik vagy történni fog, de nem kelsz fel. Az ablakra bámulsz, a lehúzott redőnyre, és nem látsz semmit.

 Sokáig csak ülsz, és nagyon sok mindenen mész keresztül. Előbb falfehér vagy, majd kipirulsz; csendben ülsz, hallgatsz, füleled a levegőt, ahogy lélegzik, de saját szívverésed minden más zajt elnyom.

 Aztán egy határozott mozdulattal felkelsz, az ajtóhoz trappolsz, és rávágsz a villanykapcsolóra, mintha ő lenne a hibás. Amikor semmi sem történik, elkönyveled magadban, hogy csak az áram ment el, és aggodalomra nincsen semmi okod. Mielőtt minden bátorságod elfogyna, gyorsan elindulsz lefelé a lépcsőn, magadban átkozódva, amiért a zseblámpákat a földszinten tartod.

 Szinte látom magam előtt saját magamat, ahogy lassan egyre szélesebb, egyre gúnyosabb vigyor terül szét az arcomon. Az ágyadhoz lépek, kezem a villanykapcsolóra teszem, egy pillanatig figyelem szívverését, majd felkattintom. Hallom, ahol elakad a lélegzeted, miközben zseblámpa után kutatsz a konyhában, de mire visszatérsz a szobába, én már messze járok. És amikor eszembe jut, mennyi ideig fog kísérteni téged ez az eset, újra és újra rám tör az idétlen vigyorgás.