Kezd unalmas témává válni, de... nem.
 Számomra unalmas témává úgy szeptemberben vált. Valamikor hetedikben. De ma jöttem rá, hogy hiányozni fog. Nehéz leírni/kimondani/rágondolni, de akkor is. Majdnem mindenért. Úgyhogy túléljük a holnapot, aztán próbáljuk kiélvezni a hátralévő fizikaórákat :) Egy kis semmittevéssel, kábult unalommal, félálomban. Kakaó nélkül.

Krikszek. Krakszok.
Ásító arcok.
Csütörtöktelen
nap, fizikaterem. 

Álom. Hatalmas adag.
Süt kint a sárga nap.
Csendmámorban
az óra vége a távolban.

 Ezen gondolkozom, miközben az utolsó előtti padsorban ülök a fizikateremben, alig látok el a tábláig, és éppen dolgozatot írnánk, ha nem ígérjük meg, hogy szép csendben maradunk, nem foglalkozunk semmi mással és végigfeleljük az egész órát. Végül is, egy fizikadoga helyett szinte bármit. Süt a nap, talán az első igazán tavaszi nap van. Vagy a második. Békés és nyugodt, hétvége előtt, duplalyukassal, kókuszgolyóval, és végül egy fizikatézé sem rontotta el. Tehát itt az ideje, hogy úgy tegyünk, mintha nem is mi lennénk azok, és szórakozzunk egy kicsit. Legyünk három évesek, csak ne igyunk kakaót. És kezd valami nagyon furcsa dolog történni, úgyhogy inkább csak további szép napot, és ültessetek citromfát! :)

Volt egyszer egy szép orosz lány

de megette egy oroszlán

akkor tizenhárom hétre

börtönbe vetették érte

de a börtönőrbe harapott

így három évre maradt ott

verekedett a tevével

gazdagabb lett egy tévével

kifosztott egy gazdag bankot

Egyiptomból csórt egy ankh-ot,

megőrült és beteg is lett

három napig evett islert,

megszökött majd visszavitték

kétszer halottnak is hitték

és megtanult zongorázni

esőben sörényig ázni

áriázni, pálinkázni,

pecázni és túlórázni,

kocsikázni, barkochbázni,

hajókázni, hahotázni

bár több társát fel nem falta

a börtönt most már le nem hagyja: 

feltámad az orosz lány

mire szabad az oroszlán

"For a moment, nothing happened.
Then, after a second or so, nothing continued to happen."

 A képernyő jobb alsó sarkában lévő apró órácska 22:54-et mutat, de nem hiszek neki.

 Mert miért lenne értelme bárminek is?

Megannyi ötlet. Rólam és a világról, a világról és rólam, másokról, másokról és a világról, róla, akárkiről, titokban és nyíltan. Hogyan?

 Nem tudom, mit akarok.

 Valamikor hajnalban. Én a hátamon fekszem, térdeim felhúzva, és bámulom a plafont, hátha megreped hirtelen. Akkor írhatok egy külön bejegyzést az élményről, amikor majdnem a fejemre zuhant a plafon. És onnantól kezdve írhatom azt is, hogy fekszem a hátamon, felhúzott térdekkel, és bámulom a repedést a plafonon a fejem fölött.

 Gondolatok. Több ezernyi gondolat, amiket én nem akarok, amikre nem akarok gondolni, de akárhogy próbálok nemgondolni rájuk, a kis nyavalyások annál erősebben kapaszkodnak a tudatomba.

 Nem fontos gondolatok. Legalábbis remélem, hogy nem azok. Mert miért kéne Laoszra, kilencbetűs szavakra, a jövőmre, Ivan Iljicsre, néhány pár rózsaszín zoknira vagy csak úgy általában az életemre stb. gondolni?

A satöbbi az egyik legkifejezőbb szó a világon.                                              

Van egy tönkrement tűzőgépem.

Van kétszáz méter csomagolószalag az asztalomon.

Meg egy feltekert zokni.

És egy mérőszalag, nagyjából öt és egy fél pár fülbevaló, három tankönyv, egy karácsonyi üdvözlőlap, egy határidőnapló, két üveg körömlakk, egy ékszerdoboz, egy tavalyi határidőnapló, egy fényképezőgép, egy szemüvegtok, egy olló, egy cellux, egy számológép, egy táska, egy szalvéta, rakás toll, satöbbi.

 Satöbbi mindörökké.

Szeretek a földön feküdni.

Csak lefekszem a hátamra,

bámulom magam fölött a plafont,

és az egész világ megváltozik.

Van egy doboz gyufám.

Negyvenkét gyufa van benne.

Negyvenkét nap alatt lesz az ebihalból béka.

A lejátszási lista önálló életre kel. Biztos vagyok benne. Amikor gonosz kedve van, akkor a leghalkabb szám után játsza a leghangosabbat. Szinte letépem a fejemről a fejhallgatót.

És van egy életem.

Mi a franc folyik itt?

Minél többen kérdezik, hogy jól vagyok-e, annál kevésbé érzem magam jól.

M betűk mindörökké.

Kiszakadni a világból. Két másodperc, és minden elúszik, az emberek, a hangok, a látvány, az érzés, egyszerűen elszállnak. És gyönyörű. Próbálok belekapaszkodni. Gyorsan körülnézni. Észrevenni, felfogni, megérteni, megjegyezni. De a szemem csukva, és mire kinyitom, már vége is.