Ugrál, ugrál és kiált

Arca izzadt, haja zilált

Üvölt idegen nyelveken

Összefüggéstelen

De szavai csendek már

Feje üres, lelke fáj

Az utolsó sornak is

Vége - többé soha nincs.

PEZSITABI

.

.

.

.

.

és akkor még le se írtam, hogy

SZÓDIBIKIBÓNI

Semmi szó, semmi beszéd.
Hallgatjuk a távoli zenét.
Majd vége. Némaság szerteszét.

Csak áll, hallgat, lelke kis, véres cafat. 
Elszórt lélekdarabokon halad,
Mik széttörnek a sárban lábaink alatt.

 A csigaház meleg, nyálkás, még levegőt venni is nehéz. Anyaga roppant törékeny; egy nagyobb fuvallat, és bármikor megrepedhet, hogy aztán apró darabkákra hulljon szét, amiket majd elhord a szél, rátaposnak, eltaposnak, vége lesz.

 Amikor a csiga elkezdi megmászni a kerítést, a bent ülők szinte hanyatt esnek, és mind megkapaszkodnak. A saját kicsi, privátcsigaház-darabkájukba, amivel majd világkörüli útra indulnak egy koszos cipőtalpra ragadva, ha a ház eltörik, és vége lesz.

 A csiga rendületlenül mászik felfelé a kerítésen. Megtorpan, mikor puha, hajlékony húsába kemény szálka fúródik. A házban ülők mind megérzik a fájdalmát, görcsösen kapaszkodnak. A csiga áll, az emberek gondolkoznak. Észvesztő helyzet. Iszonyatos. Vajon tudnak a csigák tolatni? Csak hátrébb csúszik, lemászik a tüskéről, kikerüli és megy tovább. Vagy lezuhan, a ház széttörik, és -

 Az egyik ember a puhatestűek biológiai paraméterein gondolkozik, a másik számításokat végez, a harmadik imádkozik, a negyedik a falba veri a fejét, az ötödik, a hatodik, a hetedik és a nyolcadik tehetetlenül bámulja egymást, a többiek pedig mind őket utánozzák.

 És mit gondol a csiga?