További suli, további fizikaórák és még tovább szenvedek. Néha, amikor utólag arra gondolok, hogy mennyire tudok szenvedni fizikaórákon (vagy éppen kémián), elkezdem rosszul érezni magam, mert tudom, hogy más emberek ennél sokkal de sokkal de sokkal jobban szenvednek. Önző dolog lenne? (Lehet.) De...de egyszerűbb elmerülni a világ végtelenségében és a soha meg nem szólaló csengőre várni, mint a világ komoly problémáin merengeni. És megteszem, ameddig lehet. 

A legelső.

sietek
a csodabazárba
sietek
mielőtt bezárna
otthagyom
táskámat az útfélen
elvesztem
benne minden reményem

hagyjatok
most már magamra
elvesztem
most már magamba’
rohanok
messze, örökkön
rohanok
- és beletörődöm 

a zéletem

az ágyamon heverek
halkan felnevetek

volt egy szép életem
de odalett a múlt héten

20 darab volt, 8 maradt
egy pohár víz és nyolc darab

mert eltévedtem utamon
és elvesztettem valahol

a zéletem

zsinórok, vagy vezetékek, vagy ahogy tetszik, azaz azok az izék (a zizék) amiket a fizikaterem ablakából látni, és amik segítenek megőrülni egy kicsit 

a múlt a háta mögött
az esküvő áll előtte
szépen fel is öltözött
de vőlegénye lelőtte 

A világ egyenes, és én életben maradok. Az ott áram, ez pedig egy fizikaóra. Az élet szép. 

és van a táskámban egy szöveggyűjtemény
köszönöm 

nekem fehér
fehér minden
és inkább nem is sorolom fel
mert fehér és névtelen
nekem
a végtelen

  és ha ez még nem lenne elég
(néhány órával korábban, néhány teremmel arrébb)

"- Bence édes, milyen óra van most?
 - Hmm…?"

Annyira… jellemző.
A kémiaóráknak (igen, már megint) saját, külön hangulatuk van, ami a világmindenségben más körülmények között sosem képes létezni. Azok a végtelen percek, amikor ülünk, és az ember hirtelen ott találja magát a kémiateremben, és mint egy rajzfilmben a villanykörte, hirtelen megvilágosodik.
 Kémiaóra bizony. És megkérdezi a padtársától (vagy rögtön valaki mástól három padsorral előrébb, ha közelebb úgysem tudja senki), hogy mi is történik éppen, de persze nem kap választ, mert mégsem fog három sorral előrébbre kiabálni. Úgyhogy az történik, mint egyébként: a teremben halk zaj, a padon a könyv (nem feltétlenül kinyitva és nem feltétlenül kémiakönyv), az ember meg ül, nézelődik és vár. Olyan, mintha megállt volna az idő. Nemsokára kiderül, hogy éppen a tankönyvi főszöveget olvassuk. Vagy megcsináljuk a hozzátartozó feladatokat… vagy a feladatokat a munkafüzetben, vagy esetleg kijegyzeteljük a könyvet. Attól függ, kinek hisz az ember (bár a két legáltalánosabb válasz még mindig a „nem tudom” és a „semmit”).
 Amikor a portásbácsi (egyszóban) végighúz valami nehéz tárgyat két emelettel lejjebb az udvaron, mindenki felkapja a fejét. A terem elcsendesedik, és halkan figyelünk, hogy vajon mi ez a világvége-zaj. Mert nekem konkrétan egy felénk zuhanó meteoritra hasonlított.
 Amikor eszembe jut, hogy már csak néhány hónap, és vége az életem összes kémiaórájának, megborzongok, és eldöntöm, hogy otthon feltétlenül ki fogom számolni, mennyi óra van még hátra. És kiszámoltam. És az eredmény negyven lett. Persze nincs meg a hangulat, szóval egyelőre a negyven csak egy unalmas és hétköznapi szám, de majd a legközelebbi kémián megpróbálom úgy valójában beleélni magam. 
 Amikor az utolsó kémiaórán fogunk ülni… a gondolat elképesztően fantasztikus. És félelmetes. És überszuper. És mi lesz velünk?
 Amikor a tanárnő azt mondja, hogy „a faktosoknak mondom”, az agyam összes, még utolsó leheletével  működni próbáló része is kikapcsol. Isten veled, drága kémiám. (Találkozunk a… nem, inkább nem.)

 és végül
...

KÁZMÉR HALOTT

.

(én pedig fehér macska vagyok)

Egy fizikaóra általában halálosan unalmas. Unalmas az első öt percben, aztán halálosan unalmas, aztán őrülten unalmas, aztán már nem is unalmas, csak simán őrült vagyok. Majdnem annyira őrült, mint kémián, amikor már csak az dob fel, hogy a földhöz vágjam a tollaimat... nem, a fizika jobb a kémiánál. Jobb, mert a leghátsó sorban jóformán azt teszek, amit csak szeretnék. Lehet olvasni. Lehet házit írni a következő órára. Szinte még aludni is lehet. De aztán rám tör az az érzés, hogy most be kéne bújni a pad alá, ahol egyedül vagyok, biztonságban, távol a fizikától, összegömbölyödni, átölelni a térdeimet, a fejemet lehajtani, belefúrni egy puha párnába, álmodni a felhőkről, ahogy ugrálok rajtuk... és olyankor csak nézem az órát, és remélem, kicsöngetnek, mielőtt maradandóan megőrülnék. 

Most már nem is próbálkozom. Akkor még megtettem - leginkább azzal, hogy minden órára magammal cipeltem egy füzetet, amibe időnként még írtam is. Mármint írtam, fizikát. Néha kémiát. Néha meg olyat, aminek egyikhez sem volt semmi köze. Ez a füzet akkor hosszabb időre odalett (nem az én hibámból), aztán meglett (nem az én hibámból). És megtaláltam, mi volt még benne a fizikán kívül. 

Egyenes vonalú egyenletes mozgás,

A teremben egyre csak nagyobb lesz a zsongás,

Az egyenes elmegy a semmibe,

De miért kell fizikának lennie?

 

Betűk, vonalak és borzalmas számok,

És lassan már én is rémeket látok

Nyolc perc van még, az órát csak nézem

Grafika, képlet, egyre megy: nem értem! 

Körbevesz a lebegő

Álomittas levegő

Nem érdekel a kettes számú példa

Csak legyen vége lehetőleg még ma

Nem tudom, mi a nyomásnak a jele,

De most inkább nem is gondolok bele.

És legalább a tanár

érti, habár

ő is alszik már.

Végtelenített órák, végtelenített percek,

A végtelen világban már soha el nem telnek

Végtelen a konstitúciós képlet,

A vonalábra is végtelen szép lett

Végtelen bámulok kifelé az ablakon,

Végtelen könyöklünk a kémiatermi padon

És lehet nem így van, de én azt érzem,

A szerdát végtelen világban éltem.

 

Már csak a szívem dobog szüntelen,

A szívem kitart, még nem adja fel,

Az mindegy, mit néz, mást lát a szemem,

Nem tudom, igaz-e, amit mond nekem.