Harmatgyenge lábakon toporgó érveim, amiket jó előre kisütöttem már (szörnyűség), senkit sem érdekeltek. Azt hittem, órákig kell majd győzködnöm.

 - Hé, nem akarsz palacsintát sütni?

 Két serpenyő mellett állok a tűzhelynél. Mellettem a pulton nagy tál palacsintatészta, arrébb két tányér: egy a gőzölgő palacsintáknak, egy meg csak úgy, miért ne. 

 Nem is válaszol, de mellém siet. Kicsit problémát jelentenek a serpenyőfülek, próbálunk úgy helyezkedni, hogy neki bal, nekem meg jobb kézre essen. Ott a fal, ott viszont a tészta, közben meg Úristen leégnek, mindkettő, azonnal, azt add ide, nem, nem azt, NEM, a… igen, azt. Végül marad úgy, kényelmetlenül, és a hátára fordítom az egyiket, ő meg néz közben. A kezébe nyomom a palacsintaforgatót (ilyen dolog szerinte nem létezik), hogy fordítsa meg a másikat, de gyorsan, mert az is leég. Azt mondja, mindegy, úgy is finom. Nem baj, azért inkább fordítsa meg, az én palacsintáim tökéletesek lesznek. De szerinte nem az én palacsintáim, most ő is segít. Mostantól minden szép palacsinta az ő palacsintája.

 Megmondom neki, miután végzünk, hogy legközelebb majd egyedül csinálja, és milyen csudaszuper lesz, és hogy ne tegye többet az elektromos habverő habverőit a kézi habverőkhöz, mert az Istenért, nem ott tartjuk. De azóta is mindig odateszi. És nem, ő nem süt palacsintát. Nem akarja tudni, hogyan kell a tésztát csinálni, mert ha már tudja, akkor kevésbé finom.