11 óra 59 perc volt, amikor a téren kialudtak a fények, feltámadt a szél, szétfújta a szép kupacba rendezett őszi faleveleket, és még mindig nem volt éjfél, amikor az eső szakadni kezdett. Igazán teátrális pillanat lehetett volna.
 A két csuklyás mókus lemászott a villanyoszlopról, ahol addig rejtőzködtek. Egyikük egyenesen felszaladt az óratoronyba, és azonnal szörnyet is halt, amikor fejbe verte az éjfélkor megkonduló harang.
 Így a tér figyelme a másik mókusra terelődött. Végigszaladt a macskaköveken szökőkút felé, és szándéka akkor sem lankadt, amikor meghúzta bokáját egy rosszabb lépésnél. Felugrott a fehér kőből faragott peremre és egy pillanatig elnézte magát a víztükörben. Megigazgatta frufruját és végigsimított kicsit összekócolódott farkán, majd belepottyant a vízbe, és megfulladt. A tér kihalt volt, hallgatott és mindent megjegyzett. 

***
(csillagok)

 Amikor a kéz rácsapott a villanykapcsolóra, a lámpa felhúzta az orrát, sértetten elfordult és csakazértse kapcsolódott fel. A kéz erre elcsodálkozott és újra a kapcsolóra nehezedett, ezúttal valamivel finomabban. Előbb le, aztán vissza. Semmi. A lámpa karba tett kézzel duzzogott.
 Az ablak ekkor jutott döntésre, a lámpa oldalára állt és becsapódott. A kéz hangosan káromkodott.
 A láb belerúgott a falba, ami ijedten, tettének elviselhetetlen súlya alatt szégyenkezve húzódott odébb.
 A kéz követte a kezet. A láb fájt, a lámpa duzzogott, az ablak gonoszul kacagott, a fal sírva fakadt. És ekkor több millió, ettől teljesen független esemény hatására vége lett a világnak. A kéz, a láb, a lámpa, a fal, az ablak - nyugodjanak békében.