Szerettem volna most már elolvasni végre egyújabb mini-könyvklubos könyvet, hiszen utoljára a szeptemberiről írtam értékelést (olvastam decemberben is, csak az értékelés már nem fért bele az évbe.) Úgy tűnt viszont, nincs most nagy szerencsém ezekkel a könyvekkel: most vettem észre, hogy A lány a vonaton a valaha volt legkevesebbre csillagozott könyvem molyon, és sokáig úgy éreztem, ez még annál is rosszabb lesz. Ha nincs a mini-könyvklub, valószínűleg sosem veszem a kezembe, és azt sem értem igazán, hogy miért nem hagytam félbe már a huszadik oldalon.

Nagyon-nagyon idegenkedtem ettől a könyvtől, már a legelső oldalakon is volt benne valami rettenetesen ellenszenves – emiatt persze eleve sokkal negatívabban és kritikusabban álltam hozzá, ami, gondolom, csak még tovább rontott az egészen. Viszont örülök, hogy nem hagytam félbe, így azokat a szörnyűségeket, amiket a regénynek kb. az első harmadával kapcsolatban éreztem, kiegészíthetem legalább néhány kicsivel pozitívabb gondolattal is. Még mindig határozottan úgy gondolom, hogy nem tetszett, viszont a végén mégis meglepően kellemes érzésekkel tettem le a könyvet és nem, nem azért, mert végre sikerült elszenvednem magam a végéig :D.

Sorban haladva, kb. a könyv első harmada volt az, ami annyira taszított, hogy legszívesebben kitépkedtem volna minden egyes oldalt, hogy aztán apró fecnikre szaggassam és elégessem az egészet. Egyébként szörnyű bűntudatom van, amiért ilyet írok le valakinek az alkotásáról, de egyszerűen rettenetesen szenvedtem minden mondatnál – és vannak mások rengetegen, akik nagyon szerették a könyvet, akiknek sokat jelentett, és akik meg tudták találni benne azt a valamit, amit én nem… csak nekem most nem adott semmit.

Mindkét főszereplő rettenetesen ellenszenves volt, és még jobban zavart, hogy hiába vártam némi fejlődést a végére, csak egyre borzasztóbbak lettek mindketten. Egyiküket sem éreztem valódinak, nem éreztem úgy, mintha élő, igazi emberek lehetnének. Tetszett viszont az ötlet, hogy a nevét egyiküknek sem ismerjük, és bár korábban csodálkoztam, hogy akkor a folytatásban miért fognak szerepelni, a regény befejezése után már ezt is érthetőnek tartom.

Ezzel kapcsolatban: úgy éreztem, „hétköznapi”, az olvasókhoz közeli próbál lenni a történet, hiszen nagyon erőteljesen abból a valóságból indul, amit mi is megélünk minden egyes nap, legyünk akármennyire hasonló vagy éppen más helyzetben, mint a szereplők; de nem, nagyon nem volt olyan, bizarrnak és műnek tűnt az egész, mint ami nagyon életszerű próbál lenni, de végül nagyon nem lesz az.

És ezeken túl, ami a legjobban idegesített, és ami már egészen agresszív késztetéseket keltett bennem a könyv (és amúgy saját magam) irányába, az a stílus volt. Helyenként tényleg nagyon szép, és egy-két rövidebb részben nagyon ütős volt a hangulat, de egyébként hihetetlenül mesterkéltnek és természetellenesnek találtam. Tele volt közhelyekkel, az egy-egy szavas/mondatos előreutalások meg néha már egészen nevetségesnek hatottak… Akkor még azt hittem, lehetünk boldogok. Tévedtem. (Ez nem egy idézet a könyvből, de ilyesmi volt, és nem tudnám pontosan megfogalmazni, miért, de egy idő után egyszerűen kirázott tőle a hideg.)

Az az igazság, hogy először kicsit még tetszett is, hogy egy kissé negatívabb a hangulat, hogy semmi sem tökéletes, és hogy sok minden nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Sokkal keserűbb és fájóbb volt ugyan, de talán közelebb állt ahhoz, ami a többséggel a valóságban is megesik.

 Később viszont egyszerűen annyira idegesített a történet, hogy erre se tudtam pozitívumként tekinteni. Egyrészt nem értettem, hogy ezek ketten hogy nem vették észre egymást annyi éven át, és azt se, hogy utána hogyan kerültek olyan közel egymáshoz annyira kevés idő alatt. Úgy éreztem, nem tudunk meg a kapcsolatukról szinte semmit, és ahogyan mi sem ismerjük igazán a szereplőket, úgy ők sem tudnak egymásról szinte semmit. És – bár azt írtam korábban, hogy a stílus volt a legrosszabb, de akkor ezt most visszavonom – szinte visszataszítónak találtam, hogy szerelemnek nevezik ezt a mániákus, elvakult, üres, szinte már beteges függőségnek tűnő izét, ami köztük volt.

De még hosszú időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy tudjalak bántani úgy, ahogy én akartam, és akkor, amikor a legjobban fájt. Sorsszerű? Meglehet, hiszen erre játszottam, édes.

Brrrggghggrhg.

Ez volt a könyvnek nagyjából az első harmada. A második harmadra talán hozzászoktam a stílushoz, vagy akár meg is barátkoztam vele kissé; mindenesetre ezt a részt már sokkal kevesebb szenvedéssel olvastam. Helyette ugyan halálra untam magam, de komolyan, sokkal jobb volt, mint előtte.

És a maradék rész volt az, amiért végül mégis többet fogok adni fél csillagnál… lehet nem sokkal, de azért többet. Még mindig nem volt két-három oldalnál hosszabb rész, amibe bele tudtam volna mélyedni anélkül, hogy fennakadnék valamin, de tény, hogy voltak részek, amik sokkal jobban tetszettek, mint korábban. Amit a stílusban olyan nehezen viseltem, az itt is vissza-visszatért, de kicsit talán átéltem azt is, amit a sok pozitív értékelés annyira méltat ebben a regényben. Még mindig nem mondanám, hogy élveztem, de tényleg voltak benne szép, megható, felemelő pillanatok, volt, amiért izgulni tudtam az utolsó pár oldalon, és végül kissé megkönnyebbülten kissé mosolyogva tudtam letenni a könyvet.

 Mindezt pedig úgy, hogy egyébként nem is tetszett ez a lezárás - de az előtte történtek után már nem igazán lepett meg semmi. 

Értékelésem: 1,5/5

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.