A mini-könyvklub 5 szeptemberi olvasmánya.  

covers_338177.jpg
Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak
 ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.

És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.

A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.

Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton!

 

Gondolkoztam, hogy jelentkezzek-e egyáltalán ebben a fordulóban a könyvklubba, mert a megszavazott téma nem nagyon állhatna ennél távolabb tőlem (bár arra már nem emlékszem, hogy ennek ellenére vajon szavaztam-e rá), de aztán a három kiválasztott könyv végül szimpatikus volt, úgyhogy úgy gondoltam, miért is ne?

A lány a vonatont egyébként is szerettem volna elolvasni valamikor, hiszen nagyon gyorsan lett nagyon ismert, film is készül belőle - ráadásul még a villamoson is reklámozták, pedig milyen sűrűn reklámoznak a villamoson könyveket?

Pont emiatt a nagy hírnév miatt féltem is egy kicsit, hogy túl nagyok lesznek az elvárásaim, és emiatt végül csalódni fogok... de szerintem akkor is csalódtam volna, ha semmiféle elvárásaim nincsenek. Most olyanokat szeretnék írni, hogy pfhűűá meg ouggh meg brrrhhgg, mert jelenleg épp ennyi a véleményem a könyvről, meg az, hogy a mamám is azt mondta, hogy unalmas, és a nagymamák igenis mindent tudnak.

 

Hamar egyértelmű volt, hogy nem ez lesz a kedvenc könyvem; már a harmadik oldal tájékán azt nézegettem, hogy milyen hosszú, és hogy mennyi van még hátra belőle. Igazából nem tudom konkrétan megmondani, hogy mi volt az, ami már a legelején ennyire nem tetszett benne, és lehet, hogy ha akkor máshogy állok hozzá, talán jobban élveztem volna az egészet - de így nem is nagyon próbáltam esélyt adni neki, hogy megkedveltesse magát velem.

A legnagyobb bajom az volt, hogy a legkevésbé sem érdekelt, mi fog történni. A regény első fele mintha másról se szólt volna, csak ahogy Rachel utazik, tengeti a napjait, szenved, iszik; aztán bejött Megan és Anna szála is, és bár Megant talán érdekesnek találtam néha, Anna annál unalmasabb és semmilyenebb volt.

Na jó, legalább ugyanekkora bajom volt a mindenhol beígért hatalmas fordulatokkal. Az elején azért nem hagytam félbe, mert folyamatosan vártam, hogy hátha a következő oldalon jönnek a nagy fordulatok, utána pedig azért nem, mert ha már annyi időt rápazaroltam, akkor inkább be is fejezem. De hogy hol voltak azok a nagy fordulatok, azt még mindig nem tudom - nálam legalábbis az minősül fordulatnak, amikor hiszek valamit, aztán kiderül, hogy mégse úgy van; de itt nem hittem semmit (még ha voltak is elméleteim, túl kevés volt az infó ahhoz, hogy bármelyiket is komolyan vegyem), egy nagy káosz volt az egész, és a legnagyobb bonyodalmat lényegében Rachel hiányzó emlékei okozták.

Szóval, voltak a könyvben érdekesebb, izgalmasabb jelenetek, és bizonyos szinten megértem, hogy mi tetszhet benne azoknak, akik kedvelik ezt a műfajt; de azt akkor sem értem, hogy mitől lett ennyire híres. Számomra nagyon-nagyon unalmas volt, és nem volt benne semmi, amitől kedvem lett volna továbbolvasni; a befejezés és a „rejtélyek” megoldása persze érdekelt, de bőven megelégedtem volna azzal, ha egyszerűen megkérdezem valakitől.

Értékelésem: 2/5

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://catherinedenoir.blog.hu/api/trackback/id/tr4311740809

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása